Buda és vidéke, 1893 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1893-02-12 / 6. szám

Budapest 1893. (4.)

ben áll, bőgj a cselédtartótól mentői többet kérjen illetve zsaroljon, tudva, hogy a helyi körülmények által kényszerű helyzetbe került gazda cselédekben nem igen válogathat s kénytelen lesz végre is a feltételekbe beleegyezni.

Bizony nem más ez mint zsarolás. S mi távolabb fekvő kerületekben lakó háziasszonyok, minden egyéb eszköz hijján, mit tehetünk egyebet, minthogy havi 8—9 frtnyi bér mellett megfogadjuk a legközönségesebb sváb leányt, ki még állni sem tud, s kit kezeinek ügyes használatára is magunknak kell megtanítanunk. A modorról ilyennél természetesen szó sem lehet. Ha pedig vau egy kicsiny, az oly parlagias, durva, hogy az ember igen gyakran ugyancsak röstelkedhetik vendégei előtt cselédeinek miatta.

Az ember végre is kénytelen tehát bajlódni vele s ha keresztény emberbaráti türe- lemn el tanítja, oktatja, azt nyeri fáradságáért, hogy a midőn már tud valamit, felmond s tovább áll, hogy ismét nagyobb bérhez jusson. Ha pedig azután a véletlen egy oly cselédet hoz, ki már tud valamicskét, az meg hallhatatlan igényekkel lép fel. Megköveteli a cselédszobát, fehér ágyat s legalább is annyi pecsenyét délben és este, hogy a felét a házmester- néntk adhassa, kit ő aprófa készítésére, konyha edt-nyek sikálására, cselédszoba takarítására húsznál fel, mert hiszen ezen munkák a szakácsnő rangját sértenék.

S ha gavallérjával haragba jön, akkor tisztességes arczot ne várjunk tőle, de azt igen, hogy (deny vagy üveg, biztosan szét megy a keze alatt, mert hát dobál ide-oda mindent, a mi az útjába esik.

Na és a szobaleány ez még finomabb portéka. Kérem ő szőnyeget nem porol, mert a karja megfájdul tőle, de különbeu is van már szőnj egporoló intézet, élni kell nekik is.

Padlót fényezni? Ettől köhög, — prüszköl — de hiszen ott a „Z'mmerputzer“, mi volna ennek a dolga, ha a szobaleány a vikszelést elvállalná. Ablakot nem tisztit, mert a kapaszkodástól derékfájást kap s a „nagysága“ kénytelen az ablaktisztítókat odarendelni.

A nagy mosáskor? biztosan „migrain“-t kap s ágyban marad, hogy még a szagát se érezze, mert a „dunst“ megárt. Egy szobaleány kitűnő majom, akarom mondani utánzó képességgel bír. A legkisebb hajszálig utánozza a nagyságát, a legelső a „mosdóviz“ „rispor“ „parfum“ „migrainstift“ mit beszerez magának sokan nem is fárasztják magukat a megvevéssel mert hiszen ott a „Nagysága“ készlete a toil- lette asztalon, csak hozzá kell nyúlni s ki venni belőle a napi adagot.

E napokban egy kedves barátnőmet kerestem fel. Délelőtt lévén csodálkozva vettem -észre, hogy ő maga takarítja a szobákat. Ugyan kedvesem, miért fáradsz magad ? kérdezém, vagy talán szobaleány nélkül vagy ? Oh nem édesem, van szobaleányom, de kénytelen voltam elengedni a fogorvoshoz a fogait blombáltatni.

S tényleg blombáltatta is, még pedig aranynyal, — s ezóta állandóan mosolyog mindenkire, mintegy hirdetve, hogy semmi tekintetben sem áll „nagyságának“ mögötte. Mert megjegyzem, hogy e barátnőm szintén „aranyos ! Nem akarom állítani, de föltehető, hogy e szobaleány foga csakis azért fájhatott erre.

A majmolás és pöffeszkedés egyik netovábbja szintén az is, midőn a cseléd az üzletben nagysádoltatva, kegyes főbolintással rendel árúkat; s meghagyja, hogy a csomagot küldjék utána.

De hiszen ez még nem oly baj, a kegyes főbolintás, a csomag hazavitetése oly dolgok, melyekből végre semmi kár sem háramlik az úrnő fejére.

Nem is e tulajdonságok, de az ebből származó egyéb következmények azok, melyek a cselédet végre is elkapatják, s elrontják kötelessége lelkiismeretes teljesitésétől, s oly szeszélyeknek él, melyek egy úrnőnek meglehetnek engedve, de nem egy cselédnek.

Hát még a mindenes! Ez mindent vállal, főz, takarít, mos, vasal egyaránt. Havi 9 frt 14 írtig követelnek. S ha az asztalra jön a főzte kozmásan, elpancsolva ne szóljon neki senki valahogy, mert hamar elő rukkol, hogy :

BUDA és VI DE KE

„tessék szakácsnőt fogadni, m aj d az jobban tudja!“

Ha rendetlen takarításért megrovod, megadja a feleletet hamar, hogy neki úgy is sok a a dolga; tessék szobaleányt fcgadni, az majd másképen teszi.

A kár a mit egész hónapban elkövet kapitális számba megy. Üveg pohár, tányér, tál, ablak, repedve csorbítva, törve jön a keze alól. Aztán ha ven ,.Néniké“-je vagy „szoba asszonya“ biztos lehetsz, hogy annak a konyhájára a tiedből kerül ki jócskán.

De különösen szeretik a zsebkendőket pártfogásukba venni, a melyet mindég csak az uj helyen használnak. És ha esetleg olyasmin kapod, mely lopásfélének is beillik és e miatt tovább adsz rajta, könyvébe a legjobbat kell vezetni, hegy hűséges, szorgalmas, erkölcsös, kifogástalan, mert ha valót jegyezed be, úgy kapitányságra czitálnak s kénytelen lennél az előbbit kitörölni, hogy a meg nem érdemelt jót leird s e mellett figyelmeztetve leszel, hogy legközelebb 50 irtot fizetsz, ha mered a leányt kompromitálni.

A törvény ellenben azt mondja, hogy pénzbírságot fizet az, ki a bizonyítványokat nem hűen és nem lelkiismeretesen állítja ki. Mi itt a való ?

De hát mit tegyünk most ? Ha az előbbit alkalmazzuk, az is baj, ha az utóbbinak tennénk eleget, hegy kénytelenek vagyunk jónak bizonyítani oly egyént, ki a javító intézetbe volna való, ezzel csak egyik gazda a másikat ámitja.

Aztán vegyük azt is figyelembe, hogy a mai cselédek könyvébe alig van 2—3 havi szolgálati időnél több s a hely nélkül töltött idő, négyszeressé a szolgálati időnek. S ebből az kö vetkezik még, hogy ruhája értékesebb holmija, a „s z o b a a s s z o n y“-nál marad zálogba, mert tartás diját kiegyenlíteni nem tudja, kénytelen tehát silány öltözetben szolgálatba állni e mi természetesebb, minthogy beteg leszsz, főleg télviz idején.

S azután megint csak a gazdát veszik elő, hogy a betegség költségeit fedezze.

Bizony szomorú világot élünk.

Érdemes volna illetékeseknek a cselédügyet különcsen kissé rendezni, mert a mai körülmények között csak visszasírjuk azon szép i dőket, melyekben a hűség és odaadás, ragaszkodás évtizedekig tartott cselédeket az uri-há- zaknál. Egy budai nő.

Megrovás.

Őszinte örömmel olvastam e lap f. é. 5. számában Rákos István irr sorait, melyekben beszámol a III. kér. szinpártoló egyesületről, annak viselt és viselendő dolgairól. E sorok Írója, mint a III. kerület szülöttje szívből örül, valahányszor Újlak-O-Buda magyarosodása — (jobban mondva : magyarosítása) egy-egy lépéssel előbbre halad; s azért valóságos élvezettel olvasta Rákos ur czikét, s elgondolta magában, hogy mennyire megváltozhattak a viszonyok ott kinn O-Budán, mily szépen halad a magyarosodás utján. Ámde örömöm nem soká tartott: másnapra rá kezembe került egy nyomtatvány ugyanis az „O-Budai Dalkoszorú“ meghívója volt, a melylyel az illető dalosegylet f. hó 13-án tartandó farsangi estélyére invitálja az olvasót. Hogy a meghívó a dualizmusnak megfelelőien — magyar és német nyelvel szól, ez még a legkisebb baj; de az estélyre azon köz'ze tett műsora ellen alapos kifogásunk van. /

Programmon van ugyanis 6 sz^ám; ezek közül 5 (jól értsük meg: öt, tehát az összes műsor 5/g része!) tiszta német, a lratodik, nos a hatodik, meg kell vallanom magyar és pedig Beschnitt német zeneszerzőnek egy magyarra fordított dala. /

Ne értsenek félre kedved földieim ! Én jól tudom, hogy az egyesületnejk gok németajkú pártoló és működő tagja va;u ; jól tudom, hogy ezek is akarnak valamit'' érteni abból, a mit hallanak, vagy pláne énékelnek; én azt is jól tudom, hogy az „0-Buí.dai Dalkoszorú“ megszűnik, ha e németajku/ak kilépnének az egyesületből ; jól tudom, hőgy az egyletre O-Budán szükség van; de én ezenkívül azt is tudom, hogy az egylet vezetői az elmúlt években miní

Február 12.

dig el tudták érni azt, hogy a magyar nyelv az egylet előadásain legalább is akkora érvényre jusson, mint a német; jól tudhatom ezt, mert líisz, a kik csekély személyemet ismerik, emlékezhetnek rá, hogy hónapokig magam voltam az, a ki tűzzel-vassal dolgozott az egylet magyarosításán !

Még élénken emlékezem arra az időre, a midőn Lányi Ernő vezetése alatt állott az „O-Budai Dalkoszorú“; jól emlékezem, minő szépen haladt a magyar szó, a magyar dal a dalosok között; arra is jól emlékezem, hogy körülbelül iy2 évig tartó, mint a Lányi utódaként való működésem alatt, hogyan sikerült lassan rászoktatnom az egylet tagjait arra a gondolatra, hogy az egylet előadásainak műsorán legfeljebb annyi német dal áljon, a mennyi magyar; — mondom, jól emlékezem minderre; s épen azért nem fog senki sem csodálkozni azon, hogy most valósággal elkeserít az, hogy az , O-Budai Dalkoszorú“ igv visszanémetesedik.

E helyen, a nyilvánosság fóruma előtt, következő kérdéseket vetem fel:

1. Kérdést intézek az egyesület elnökéhez : hogyan fogja okát adni annak, mit tud mentségéül felhozni arra, hogy az egylet a germanizálásra adta magát ?

2. Kérdem az egyesület alelnökét: Hogyan egyezteti össze fő- és székvárosi vezető tanítói állását az „O-Budai Dalkoszorú“ alelnöki állásával, mint olyan egyletével, a mely mint a fönt említett műsor bizonyítja, jóformán sült németté fejlődött vissza ?

Miért nem akadályozza meg a t. alelnök ur ezen visszafejlődést egyéni és társadalmi tekintélyének teljes latba vetésével ?

4. Kérdést intézek az egyesület karmesteréhez, mint a kinek legnagyobb bűne, hogy az egylet ennyire elnémetesedett; kérdem tőle: meg tudja-e egyeztetni fő- és székv. tanítói működésével azon germanizáló tevékenységet, a melyet az „O-Budai Dalkoszorú“-ban kifejt? Nem tartja-e ő a tanító legszebb és legszigorúbb kötelességének, hogy édes hazánk nyelvét istá- polja, annak ügyét minden tőle telhető módon és alkalommal előmozdítsa? és ennélfogva nem taxtja-e reá nézve szégyenletesnek, hogy: amidőn és a hol neki bő alkalma volna, németesit, a helyett, hogy magyarosítana ?

Ezen kérdések után pedig nem tehetek egyebet, nem tehetek jobbat, minthogy felkérem kedves földieimet, felkérem a III. kér. hazafias érzületű közönségét: éraztessék az „O-Budai Dal!oszorú“-val azt, hogy mi Magyarország fő- és székvárosában vagyunk, szorítsák reá annak belátására, hogy itt magyarosodul kell, s ha nem akar fordítsanak hátat az ilyen hazafiatlan dalostársaságnak!

Hoppe Rezső.

Két budavári képirónő.

Budavárának a törököktől való visszavétele után nem volt, hogy ki építse föl a romba dőlt házakat; a középkori épületek közül azok, melyek a nagy Mátyás után következett cseh- német uralom jellegét tevő pusztítás alatt megmaradtak a lAYiiolddal dűltek össze. Idegen zsoldosaik a szó teljes értelmében ingyen futottak e romban heverő házakhoz annak az országnak fővárosában, melyet hamsuknak tekinteni csak unokáik kezdenek.

Ott, hol ma az Országliáz-utcza vége és a helyőrségi templom van a múlt évszáz elején egy kis tér volt, e téren lakott, régi palota falakhoz tákolt színpadi házhoz hasonló viskóban egy skót katona fia, kit atyja halála ulán egy magas állású német hivatalnok nevelt volt Bécsben, de elűzte házától, mert a fogadott fiúnak annyi lánglelkü művészhez hasonlóan demokratikus Ízlése volt az asszonyok dolgában s a szép, de egyszerű Mariandl-t oltárhoz vezette. A skot katona fiát Falkooner Györgynek hivták s ez volt atyja a második házasságából 1714-ben született Falkooner Anna Erzsébetnek, ki egy szent képeket festő vallásos embernél nevelkedve, ellenállhatatlan vonzalmat érzett a klastromi élethez, legalább azt hiszszük, de ki tudja, nem csalódunk-e, hiszen a múlt évszázak női sziveinek is megvoltak a maguk regényei. Ki trxdja, nem par dépit lett-e az arczképe

/