Buda és vidéke, 1893 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1893-10-01 / 39. szám
Budapest 1893 (4) BUDA és VIDÉKÉ Október 1. Jogos kívánság. Tudomásunkra jutott, hogy az I. kerület tekintélye>ebb polgáraiból Szelestey Géza örökké mozgékony s minden szép és jó iránt buzgó s lelkesülő bizottsági tag elnöklete alatt egy küldöttség keresi fel Fáik Miksa országgyűlési képviselőnket a Döbrentei téri árucsarnok s több más napirenden levő ügyben. E lapokban többször el lett mondva, hogy egy egy város fejlődésére mily hatalmas tényező a kereskedelem virágzása s ez nálunk a legnagyobb hiány. Kérjük tehát e bizottságot, hogy a dunajobbparti kereskedelem érdekében is emeljék fel szavukat képviselőnknél, sürgessék a Dunapart kiépítését. Kérjük e bizottságot, hozza szóba azt is, hogy a budai oldalon, az összekötő hídtól az óbudai filatori-védgátig, mintegy hat kilométernyi hosszú Duna-parton a pénzügyigazgatóság a közönség megbotránykozására egyetlen egy fogyasztási adóhivatalt tart addig, mig a a budai oldalnak majdnem fele területen öt vagy hat olyan hivatal van, hol a közönség a a hajókon érkezett árut kiválthatja s az érte járó esetleges fogyasztási adót is megfizetheti. Miért nem hozza a budai piaczokra a termelő az eladásra szánt áruit a hajón, p. o. csirkét, libát, borjut vagy más tárgyat P Azért, mert ha a Döbrentei-téren akarná kirakni itt megadózni nem lehetne, mert az adót tőle nem itt, hanem a II. kerületben, a Székely-utczában székelő pénzügyi hivatalnál kell lefizetni, mi nagy utánjárásba kerül. E hivatalnak kényelmes tisztviselői nagyúri módon a reggeli órákban a hivatalukat csak 9 óra felé keresik fel, délben pedig elég jókor elhagyják s csak három óra felé mennek ismét oda vissza. Ha tehát valaki reggel érkezik meg a hajón, várni kell 9 óráig, ha 11 óra felé érkeznék, akkor még várni kell erre a hivatalra 3 óráig. Van-e itt méltányosság, lehet-e ilyen viszonyok közt kereskedésről és olcsó élelmezésről szó ? bizony nehezen. A napokban, mikor még nagy melegek voltak, szemtanúja voltam, hogy egy asszony valamelyik vidékről a tizenegy órai hajóval libákat és csirkéket hozott a fővárosba, a tabáni hajóállomásnál szállt ki s ha jól tudom, Óbudára ment. Az állomásnál levő pénzügyőr elküldte a föntebb említett hivatalba, honnét visszajött, hogy későn érkezett, majd csak délután adóztathatja meg a vele hozott baromfiakat, tehát azért, mert a hajóállomásnál nincs hivatal, annak a szegény családnak d. e. 11 órától d. u. 3 óráig kellett itt a fővárosban várakozni. Mikor ilyen esetek napirenden vannak, nem volna-e tanácsos, hogy e helyen a pénzügyigazgatóság egy kirendeltséget tartana, hogy az adózó felek ne lennének ilyen s hasonló zaklatásoknak kitéve. A hajózás ugyan ez évre már rövid idő múlva megszűnik, de mint aktuális dolgot jó lesz napirenden tartani. Kereskedelem és olcsó élelmezés tekintetében nagyon kívánatos lenne, ha az a lelkes bizottság, ki a Duna-jobbpart előmozdítására irányuló törekvés szószólója s vezetője, alkalmas helyen ezt is szóba hozná. Két kálvária. Egy vértesalji kis faluban jártam a minap, künn nyaraló rokonok látogatására, akik mintha csak az övék volna, dicsekedve mutogattak erdőt, mezőt s egyéb látni valót. Régi szokásomhoz híven, el nem mulasztottam volna megnézni a temetőt. Egyszerű fakeresztek állanak őrt félig besüppedt vagy virággal fedett hantok felett. Igazi pihenőhely, sokkal valódibb mint a nagy város czifra emlékköves nagy temetője, amelyből annyi év elteltével kivetik a megbámult csontokat, eladják a nagy márvány-emléket, ilyen módon vetve véget az „örök“ pihenésnek. Ha már elkerülhetetlenül meg kell halni, falusi temetőbe temesetek. A sirkertből kimenet vettem csak igazán szemügyre a falut s szép fekvését. Messze tul- emelkedve a tisztes templom tornyán is, mered égnek a kalvária-hegy, tetején a három kőkereszttel. Felmentünk, hogy lássuk a szép kilátást | és nézzük a kálvária képeit, a melyektől ugyan, l ösmerve a falusi művészet efféle remekei, nem sokat vártam. Megindultunk a szépen egyengetett Serpentin utón, szaladt előre a gyereksereg felnyitni a stácziók ajtait. Hogy elértünk az elsőhöz, melepetéssel néztem az ügyes képecskét, a mely tiszta fehér kőoszlopba illesztve, gondosan festett pléh-ajtóval védhető az időjárás mostoha behatása ellen. Felértünk a csúcsra s elhaladva a helyben nyaralók sajátkezű névaláírásaival „ékesített“ kápolna mellett, megálltunk a keresztre- feszitett Istenember kőalakja előtt. Fehér terméskőből jól, rosszul faragott feszület mellett jobbra-balra a két lator felfeszitett alakja. A déli nap vakító fénye sugározta körül a tövis- koszorús fejet. Egyszerű de tiszta és ízléses, mint maga a nép, melynek áhítatát táplálni van hivatva, ilyen a kis falu kálváriája. Méltóságteljes és tiszteletet gerjesztő. Leróva a kegyelet adóját egy pillantást vetettünk a messze lábaink alatt elterülő falura. Itt balra feketéllik a templom tornya, amott gömbölyű akáczival a plébániaiak, nem messze tőle van a nagyvendéglő, kapuja felett virító czimerrel. Amott a pék, itt az erdészlak s az ott a falu elején, zöld fák között az emeletes épület, vasúti állomás. Majd távolabbra elkalandoz pillantásom, látok nagy körben erdőt, hegyet, három falunak tornya, három tónak tüköré csillámlik meg szememben s bogy teljes legyen a kép, kanyargó fehér utón most robog végig egy vonot. Lefelé indulánk. Mindig elől a gyermekhad s mi lassabban utánok. Nem volt beszélhetnékem s igy társ nélkül maradtam csakhamar. Nem láttam többé zöld erdőt, nem csillogó tavat, lelki szemem előtt feltűnt a távol otthon kálváriája, döczö- gős vízmosás útja, szuette fatáblákon füstös képei, kék-zöldre festett megváltója, körötte a bozótnak tengerével, melyből csak alig virít ki a két Mária térdeplő kőalakja. Hogy teljes legyen az ellentét-okozta restelkedés még az egésznek koronája, a bokrok tövében trónoló töviskoszorus Ecce Homo képe is oly híven furakodott emlékezetembe, hogy majdnem meghátráltam az álomkép előtt, melynek eredetije a kétegy fő- és székváros jobbik részének kálváriáján ijesztgeti inkább a sétálókat semmint ájtatosságra intené a hívőket. Évtizedek (ha nem századok) óta vezekel itt kemény kőtronusán, kezéből a nádszál-jogart rég kisodorta bősz vihar, arczárói a vérkönnyeket lemosta a zápor, csak a kegyetlen vereszöldre pingált köpönyeg szine, mi elpusztíthatatlan. Anyaga érdes, likacsos lett, tél fagya és nyár heve koptatják, vásitják, csak rettenetes szine ujul meg évenkint. Hej! világvárosnak hiresztelt Budapest, mégis csak vallásos a te néped, hogy elfogadja ezt is Isten képmásául, mégis csak van hited, hogy keresztet vetsz ha erre jársz. És te idegen, vagy helyi fürdővendég, ki végigszuszakolva a nem tudom hány száz méteres utat — melyet gyógysétánynyá avatott a vörös-kék-sárga oszlopon kuczorgó tábla felirata — szívod a pompás levegőt és gyönyörködöl páratlan kilátásban; ha véletlenül erre viszen le utad, ne botránkozzál meg a látottakon, ne aggasszon, hogy a kegyeletes helytől egy kő- hajitásnyira másvilágba, azaz hogy „újvilágba“ érsz, hanem csúsztasd be kesztyüpiszkitó új nickel garasodat a (csak úgy mint falun) feltört perzselybe. nem mintha igy gyűlt összegből akarnék uj kálváriát és Ecce Homát állíttatni, hanem hogy ne fáradjanak fel hiába a főváros szegény páriái, kiknek halhatatlanságát a dunapart minden hajóállomásán, a nemzet három színében, három nyelven Írott emléktáblák hirdetik. Csak megyünk lefelé, a ködkép mind halványabb lesz, először a rozzant stáczió-képek halványulnak meg, majd a felfeszitettnek alakja folyik össze a fejét övező dicsfénynyel, nem látom már, eltűnt a czitadella, lőrésein kandi- káló ágyúival, nyoma veszett az „újvilágnak“ csak a vörös köpenyű Ecce Homo áll még, de im, az is ledőlt s helyét csupán szállongó porfelhő jelöli. S látok uj képeket. A büszke Gellért oldalán szép gondozott utak, ezeknek mentén díszes stácziók. A ledöntött Istenember uj, emberibb alakban támadott fel. Leértünk a hegyről. Vége. Eltűntek a képek, csak a rideg való marad helyén. Nem romboltak, nem építettek, áll még a budai kálvária, szégyenére a hivők és pásztoroknak, csúfjára országnak és világnak. És állni fog ki tudja meddig. Ujházy Irma. »A Dárius kincse.« — Szabó Xav. balletje. — A hazai zeneszerzők közt aligha van, kinek fantáziája oly vakmerőén s gazdagon tudna a hangok birodalmában újat s megragadót találni, mint a hogyan Szabó Xav. teszi ezt. Minden müvével nagyobb, fényesebb lesz, égő fantáziája csillogó szülötte. Ilyen a legújabb s eddigelé legterjedelmesebb műve is. A király születésnapján, október 4-én mutatja be az operaház s igy röviden előzőleg foglalkozunk vele. A Darius kincsének meséjét a következőkben adjuk : b>álint, jómódú toroczkói fiatal paraszt- gazda Dárius kincséről olvasván régi varázs- könyvekben, elhagyja menyasszonyát, Anikót, s viharos éjben zord sziklák közt barangolva keresi a kincset, csakhamar elfárad s elszunyad. Kezdődik lázas álma, mely először is Roxana, Dárius leányának kéj-kertjeibe vezeti Bálintot. Roxana különben Anikó alakja. Bálintot megragadja Roxana szépsége. De a megjelenő király kiutasítja Bálintot. Dárius maga pedig a csatába siet, melybői leveretve s megsebesültén tér vissza. Babylonban nagy az izgalom. Dárius felajánlja összes kincseit s lányának kezét annak, ki visszaveri ellenségét. A kétségbeejtő csendet kürtök rivalgása szakítja meg. Bálint jelenik meg Dárius hadaival, melyeknek élére állt, midőn Dárius megsebesülve visszahátrált. Bálint leverte az ellenséget s igy megkapja Dárius kincsét és Roxánát. Bálint most kéjben és mámorban keres szórakozást, örömet s ezek közepette az ellenség utolsó erejét összeszedve megrohanja a királyi palotát s ott legyilkol mindent. Bálint agyon szúrja magát, miután nem menekülhet már. A szin átváltozik és Bálint ismét ott fekszik a sziklák közt, a hol gyötrelmes izgatott álmát alussza. Fölébred s örül, hogy csak álom amit kínosan átélt. Anikó jelenik meg anyjával s a falu papjával. Örvendetes viszontlátás s a pap áldását adva a fiatal párnak a függöny legördül. Szabó Xav. Budapesten született 1848. április 20-án. A nemzeti zenedében tanult, Huber és Ridley voltak tanárai. 14 éves korában lépett a nemzeti színházba mint hegedűs, melynek 17 éven át volt tagja, részint mint kartanitó is. Zeneszerzői hivatottsága kényszeri- tette arra, hogy a színházi működést abba hagyva csakis a komponálásnak éljen. Müveinek sikere következtében az orsz. zeneakadémia kinevezte tanárának. A „Dárius kincse“ telistele van zenei kincsekkel. A ballet zenéjével érdemlegesen nem foglalkozhatván itt, csak a legragyogóbb s legimpozánsabb részleteket említjük meg. Ilyenek a „Perpetuum mobile“, az oláh tán ez, a magyar rondo, a szimfonikus vihar, az abysziniai, nubiai, perzsa tánezok, a nagy harczi riadó, az amazonok fegyvertáncza, a szerecsenek vidám táncza, a győzelmi induló, a hatalmas keringő, az Evo- lutió, a görög kolinikosz énekkel és Babylon pusztulása. Ezek a zenekar kifejezési képességének legmagasabb fokán állanak s ritmikai- lag, valamint dallamilag és összhangilag kiváló fantáziával alkotottak. A ballet szöveget Ábrányi Emil és Marcell Géza Írták. Ritka szinszeriiséggel, változatossággal és gazdag cselekvénynyel, Mázzá n t i n i ballet mester pedig oly kiváló buzgalommal tanította s szerzetté az uj tánezokat, csoportosításokat, hogy a közönség bizonyára ki sem jöu a csodálkozásból. Az egésznek pedig legintenzivebb előrnoz- gatója s pártfogója gr. Zichy Géza volt, ki pazarul állitatta ki a szerző intenczióit. Nikisch Ártur igazgató szinte nagy odaadással kisérte
