Buda és vidéke, 1893 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1893-09-17 / 37. szám
Budapest, 1893. II. évfolyam 37. sz. Vasárnap, szeptember 17. BUDA ÉS VIDÉKE KÖZIGAZGATÁSI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI HETILAP Az I. kerületi polgári kör és a II. kér. polgári kör, valamint a krisztinavárosi vöröskereszt fiók-egylet hivatalos közlönye. KIÄD0-HIYATÄI,, hol előfizetni lehet és hirdetések felvétetnek; I, kér., Krisztina-utcza 14. Bzám. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 12 korona, fél évre 6 korona, évnegyedre 3 korona. Egyes szám ára 24 fillér. I. kér., Pálya-utcza 2. szám, 14. ajtó, kéziratokat és közleményeket ide kérjük küldeni. Iskolaszéki választások. Nagy nap zajlik le ma szeptember 17-én Budán. A polgároknak alkalma nyílik ismét legszebb alkotmányos jogukat gyakorolni. Hetek óta folynak mozgalmak, készülnek névsorok, a mi mind azt mutatja, hogy az iskolaszékben tagnak lenni díszes tisztesség. Csalódik azonban az, ki ezt. a tanügyre s általában a közügyre nézve oly fontos hivatást csak egy olcsó dicsőségnek tartja, nem pedig fáradtságot nem ismerő, ernyedetlenül lelkismeretes munkásságnak. Az iskolaszék tagjának sok idejébe kerül, bogy feladatát betölthesse. Államunk és társadalmunk életének alapja a népnevelés. Leghatalmasabb az az ország, melynek népnevelése legmagasabb fokon áll. A fok magasságához nagy részben az iskolaszékek járulnak. Ezek nemcsak ellenőrei a tanítók önfeláldozó és terhes foglalkozásának, de segélői és biztatói is. Jól fontolja tehát meg a választó « polgár, kire adja szavát és számoljon le magával és lelkiismeretével az is, ki a tagságot elfogadja. Kárhozatot iszik az a pohárból, ki ide hivatatlanul jön. Meg A „BUDA és VIDÉKÉ“ TÁRCZAJA. Hagyjátok békében nyugodni. Mghalt — eltemették. A színésznek nem fon koszorút az utókor, mondja egyik német klasszikus, és alkotásai sírba szállnak vele. Ott pihen már az a szegény, zaklatott, sokat szenvedett szív a kerepesi temető puha, sárga homokjában és égő, fájó sebeit begyógyította egyetlen egy seb — az utolsó. Az önmagával és az élettel meghasonlott ember aluszsza már azt az álomtalan nagy álmot, a melyre nem következik többé ébredés, a mely megvált minden bútól, minden szenvedéstől. Szivén egy medaillon pihen, abban egy csodálatosan szép madonna arczú nő képe és koporsóján, a nehéz hantok alatt egy piros rózsakoszorú fekete szalaggal, melyen nem volt föl Írás . . . vért és gyászt jelképez ez a koszorú és ki tudja, nem-e két bűbájos, álmatag szem könyéből lett harmatos virága ? Meghalt — mert szeretett. Egy Rómeó, a ki a tragédia utolsó fölvonásában Julia nélkül száll alá az árnyak birodalmába. Szegény meghalt Romeo, szegény életben maradt Julia, miért kell titeket a napisajtónak a piaczra hurczolni, miért nyomdafestéket kenni van írva, sokan vannak a választottak, de kevesen a hivatottak. A közigazgatás mai állapotában és a mint annak jövő alakulásai mutatják, minden polgár kiveheti a maga részét, de anélkül is segédkezet nyújthat a közművelődés és a társadalom minden részében. Maga a segélyezés ügye, az egyleti életben való buzgó részvétel és munkásság is kielégítheti az elfoglaltabb embert. Az iskolaszék tagja, már sok terhet és nagy felelősséget visel vállain és teljesen a bizalom állása. Annak már más téren kellett tanúsítani képességeit, buzgalmát, ki erre az állásra személyiségét jogosultnak véli. Aki ide csak azért törekedik, mert hiúságát látja kielégítve, az bűnt követ el, mert a közművelődésnek és tanügynek nem hogy hasznára, de kárára leszsz. Bírálják meg jelöltjeiket a választók, de bírálják meg magokat a választandók is. A ki híven betöltötte helyét, az továbbra is érdemes a bizalomra, el- « lenben az, a ki mulasztott és az iskolaszéknek sem tanácskozásaiban, sem ténykedésében részt nem vett, ez ne foglalja el helyét olyannak, a ki szívesebben tölti be kötelességeit .. . A polgárság saját jól felfogott érdekei ellen cselekedik, ha felhagyja magát használtatni kicsinyes bosszúállásoknak, a szereplők féltékenységének. Erre magát fel ne használtassa senki. Azok, akik ilyen tévelygésre csábítják polgártársaikat, bűnösök és észre sem. kell őket venni. Arra sem érdemesek, hogy megrovásra méltassuk őket. Kinek van joga arra, hogy e fontos választást politikai mozgalmak megtorlásának tekintse és korteskedjék az érdemesek ellen? Senkinek, s aki megkísérti, az árt a nagy horderejű intézmény létezésének, melynek úgy is akadnak ellenségei. Szent ügy a tanulás és tanítás ügye. Lépjen ki-ki a választási urnához teljes áhítattal és gondolja meg, hogy ha a személyek kellő ismerete az iskolaszék fontosságának tudata nélkül adja szavát, csak azért, hogy némely szerepre vágyók hiúságát elégítse ki, az vétkezik. Isten őrizze polgártársainkat, hogy a keringő hamis névsorok ilyen vétek kíséretébe vigyék. Lapunk más helyén közöljük az ajánlottak helyes névsorát. Erdélyi Gyula. * annak a naplónak a kúsza soraira, melyet egy szerelmes, háborgó szív, reszkető kézzel, az idegek fölkorbácsolt paroxismusában dobált papírra ? Mi szükség azt tudni a profán világnak, adott-e tápot vagy sem ennek az emberfeletti szenvedélynek az a két csillaglángú szempár, a melybe belenéznie soha sem lett volna szabad . . . Ha valaki a napba néz és megvakul, nem oka annak a nap — és nem oka a láng, ha a bolondos, gondatlan pillangó eszeveszetten repülve belé, összebamvad, meghal, semmivé lesz. Nem irok playdoyért . . a napi sajtó többsége azt is megtette; igaz, hogy olyanformán, hogy nem volt benne köszöneté annak a szép asszonynak, a kinek a nevével összekötötték a véres tragédiát, mert a mit elhallgatott, azt sejtette, a mit pedig valótlannak nyilvánított, annak épen az ellenkező színezetet adta. Der Schmerz um Liebe, wie die Liebe selbst, bleibt unheilbar und unendlich“ — irja Gröthe egy helyen és ha a nagy tragikus, a ki a deszkákon mindennap játszotta a szerelmet, nem bírta azt játéknak venni az életbe, ha véget vetett szenvedéseinek, úgy elég megrázó ez a tragédia arra, hogy a sajtó ne foglalkozzon vele botrányhajhászatból, ne csináljon belőle szenfcáziót, épen úgy mintha az egy nagy sikkasztás volna, a melynek minden fázisára kiváncsi a hirszomjas publikum. Pedig a publikum, a jóérzésü publikum nem kiváncsi. A finomabb Ízlésű ember részint undorral, részint boszankodva dobja el az olyan lapot, a mely kíméletlen kezekkel nyúl a család szentélyébe és dolgokat szellőztet, a melyek egyátalán nem tűrik a nyilvánosságot. A kiváncsi, botrányhajhászó, idegizgalmakat váró publikumot csak a modern sajtó egy része nevelte, az a sajtó, a melynek semmi sem szent, ha senzáczióról van szó. Ennek a sajtónak persze semmi egy asz- szony hírneve, egy férj becsülete, mert mentői több botrányt tud összehalmozni, annál nagyobb kellendőségnek örvend a lapja. Egy haldokló utolsó kívánsága, a melyet még a tisztességes érzésű ellenfél is tisztel, az apa emléke egy fölserdült, félig gyermek-leányka szivében — mind semmi előttük . . . Fölbolygatják kíméletlen vandalizmussal mind azt, a , mi egy emberi lélekben szentség volt és oda hurczolják a pelengérre, mert ez nekik haszon és ezenkívül úgy sincs nemesebb, tisztább czél, a mely tollaikat vezetné. Tudom éu jól, hogy Don Quichottei harcz az a mit én most vivők, tndom én jól, hogy az elhunyt szegény művész „imádott mádon- ná“-járól egyetlen egy porszemet sem sikerült levennem, mert hiszen, ha az utczán megyek az ő neve csendül fülembe, azt hordja száján dandy, hivatalnok, kereskedő, fiakkerkocsis, kofa
