Buda és vidéke, 1893 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1893-08-27 / 34. szám
Budapest 1893 (2.) BUDA és VIDÉKÉ Augusztus 27. leau, vagy a Lloyd-beli nagy bazár stb. mely az igazi jótékony czólra tán tízszer többet jövedelmeztek, mint ma egy egész farsang ötven úgynevezett jótókonyczélu tánczvigalma. De azon időben tudtunk még mulatni is . , . Ma még a jogászbálra is hirlapilag csőditik be a nagy közönséget, még pedig a jótékony czélra való tekintetből, minél nagyobb számn közönséget, akkor a báli belépti jegy még valódi kitüntetés volt s azt sokszor párbajjal kellett kierőszakolni. A gazdag Nemeshegyit egy báli meghivó megtagadásáért ölte meg párbajban Nyiry Józsa hírneves ügyvéd s azon időben kedvelt fővárosi gavallér. Végig is tánczolták akkor a franczia négyes összes figuráit a legelőkelőbb delnők is s a hatodik figurában kezüket és nem (mint ma sokszor) zsebkendőik csücskét nyujták a szomszéd tánszosnőnek. Szép a jótékonyság, de e miatt a bálokat sem szabad eredeti jellegükből kivetkőztetni. A hatvanas évek Császárfürdői báljai országos hírnevüket, népszerűségüket mégis első sorban bálrendező-bizottságuknak köszönhetik, mert az a főváros legelső gavallérjait egyesité magában. Az első évbeli bálbizottság elnöke az ünnepelt ifjú gróf Széchenyi Ödön volt, ki ma is ünnepelt még — Konstantinápolyban, de mint török pasa ifjúságával, jókedvével ma már nem imponál. A bálbizottságok tagjainak nagy része számot tett az irodalmi, vagy társadalmi téren. Fájdalom, a jókedvű bálrendezők legtöbbje ma már a hideg hantok alatt pihen, hol a szivet nem bántja már semmi... Többen megérdemlik, hogy nevüket e röpke pár sorban felemlítsük, hisz nevük összefügg azon évtized társadalmi történetével. A két mutefellika unhatta magat erősen a vadaskertben, rájuk lévén parancsolva, hogy sem állóhelyükből megmozduíniok, sem egymással beszélgetniük nem szabad. Mikor a muezzim harmadik kiáltása elhangzott ; akkor hallatszott a kertajtó halk nyikorgása s utána közeledő léptek a kigyozó ut porondján. A két mutefellika jól figyelt arra. Néhány perez múlva a kioszkig érkezett, a kire vártak. Egy karcsú ifjú magyar öltözetben. Arczát a sötétség miatt nem lehetett felismerni — és nem is volt arra szükség. A mint az ifjú alak a kioszk ajtaja felé nyúlt, hogy a kulcsot a zárba belétegye, egyszerre előugrott két felől a két mutefellika egyik hirtelen hátraszoritotta az áldozat két karját, a másik épen olyan gyorsan lenyomta fejét, arczczal a föld felé, és egy handzsárvil- lanás alatt a fő hajfürtjeinél a zsoldos kezeiben maradt. A holttestet félretevék a bokrok közé, a levágott főt beletették az érte küldött bársony erszénybe s korán reggel felvivék azt Abdi basához; ki épen akkor kapott Belgrádból, a fekete nagyvezértől egy megdöbbentő izenetet, mely tudatá vele, hogy az úgynevezett Ihánzáde Mehemed dervis nem egyéb, mint Gábriel Péter gyaur szerzetes, a volt imám régi rabszolgája, ki inig Sztambulból számüzatése helyére Budára utaznék, egy kis faluhelyen meghalt; a rabszolga egyedüli kísérője, felvette ura köntösét, titkos iratait s most nem egyébért tartózkodik Budán, minthogy a vár gyöngéit kitanulva, arról a keresztyén tábornak tudomást adjon s a kuruez vezéreket, a kik még a portához hivek maradtak, elcsábitgassa. Vigyázzon Petneházyra s a kémet akasztassa fel. E bál bizottság legrokonszenvesebb tagja Reviczky Szevér volt. Magas, sugár növésű, szép szőke ifjú, értelmes, nagy homlokkal, ábrándos szemekkel. Lovagias nyílt jellem, a férfiak kedvencze, a nők bálványa. Igazi férfi szépség és jellem. Szegény Szevér barátom! A te élettragédiád is a császárfürdői bálból eredt! Vagy tán itt lett megtalálva reá a keresett ok. Reviczky Szevér a 60-as évek egyik legképzetttebb hirlapirója volt, az ekkor még nagyon elhanyagolt nemzet- gazdaság és pénzügytan terén valódi szak- tekintély, ifjú korához képest nagyon is sok tudással, higgadtsággal, conzervativ volt, mentve minden forradalmi (azon időben nagyon gyakori) láztól. Ha élne ma már rég miniszter s hazánk ünnepelt dísze lenne. Az akkor legtekintélyesebb politikai napilapnak, a „Pesti N a p 1 ó“-nak bel- munkatársa volt, de irt máshová is, volt eset reá, hogy egy-egy czikkét ezer forinttal is díjazták, a mi akkoriban valódi ritkaság nemébe ment. Még ma is élénk emlékemben él az a végzetes bál-este! Délczegen tánczolta elől a cottilont az akkor nálunk is ünnepelt hírneves külföldi énekesnővel: Murszka Ilmával, ! kit azután levezetett vacsorázni a táncz- terem oldalán levő kis asztalok egyikéhez. A szomszéd asztalnál előkelő társaság közepette Elek Gusztáv, a ma is élő huszárezredes ült. A bál egy kellemetlen epizódját bi- rálgatták kissé tulerősen. A szomszéd asztalnál Reviczky meghallva, hogy egyik rokona nevét bántólag említik, helyreígazitólag közbe szólt. — Ön nem szólhat, mert önnek még van elintézetlen ügye: — vágott vissza Elek Gusztáv. Valami rég feledett családi ügyre volt czélozva ezzel, a mit annak idején Reviczky — úgy látszik — nem úgy vett fel, mert nem oly jellem volt, ki bármi sértést zsebrerakott volna. Reviczky szó nélkül emelkedett fel. A két férfi tekintete találkozott. A halál volt kifejezve e tekintetben. Mi nehányan kik e végzetes jelenetnek tanúi valánk, összeborzadtunk. Tudtuk, hogy itt nem oly párbajról van szó, a minők mai napság divatoznak, midőn csak a levegőn lődöznek lyukakat. Sejtettük a párbaj valódi indokát s igy tudtuk, hogy e párbaj élet-halálra fog menni s hogy az egyik fél mulhat- lanul ott marad s midőn arra gondoltunk, mily biztos a lövése Elek Gusztávnak, mély részvéttel tekintettünk szeretett barátunkra, ki pedig oly vígan koczintá össze pezsgős poharát a zöld ruhás szép énekesnővel, mintha mi sem történt volna. A párbaj másnap megtörtént, pisztolyra. Borzalmasabb jeleneteket képzelni sem lehet. Az első lövésre Reviczky Szevér, hazánk dísze, reménye homlokon találva, holtan rogyott össze. A szép diva éveken át eljött a legmesszebb országokból is e szomorú halál évfordulója napján a bálványozott férfi sirhalmához imádkozni. Az eskü téri hid. (Folytatás.) Ezekután kérdjük, ha az indítványozó nem oly óvatos s hogy azt az indítványt nem azon jogi alapon veszi a kezébe, melyen azt valóban cselekedte, megkapja-e a jelen generáczió azt a hidat ? véleményünk szerint bizonyára soha, mert mint föntebb jeleztem a legilletékesebb tényezőknek már kezdetben nem bírta tetszését e terv, tehát a mit eddig is tettek s a mit még ezután tenni fognak tisztán a kényszer helyzet kifolyása, de jószántokból ezt nem cselekednék. Hogy ez az indítvány az eskütéri hidra nézve helyes és jogosult volt, már az eddigiekAbdi basa övébe dugá a levelet s asztalára helyezé a bársony erszényt a levágott fővel. — Már vigyáztam reá: — mondá, a levél szavaira felelve. — Ez nem árul el senkit. Ezzel kifizetett a két mutefellikának kétszáz dinárt, megdicsérd őket s rájuk bizá, hogy most meg menjenek el az imám szállására s a mint megkapják, minden szó nélköl vágják el a fejét. Egy óra múlva jelenté a basa teskeredsije, hogy a mutefellikák visszatértek; az imámot nem találják sehol, hanem Íróasztalán leltek egy levelet, az Abdi basának szól; tudja meg, mi van benne. Abdi basa felszakgatá a levél zsinórjait s ezt olvasá belőle : „Abdurrahman! Sem engem, sem Petne- házyt többé ne keresd; majd megtalálsz bennünket, a midőn nem óhajtanád. Mire e levelet olvasod, mi mind a ketten a keresztyén táborban vagyunk. — Barátod Ihánzáde Mehemed“. — De Petneházy nincs ott . . . suttogá Abdi, megdöbbenve a levél tartalmán és sietett az asztalhoz, melyen a poronddal töltött erszényben a levágott fő állt s felnyitva azt, kivette belőle a főt. — Telli feje volt az, szép borzas göndör fürteivel, — melyekkel úgy szeretett játszani a basa. Abdi felorditott dühében és fájdalmában. Majd a levágott fő ajkait, szemeit csókolá, majd meg átkokat szórt a barát és a kuruez hadnagy ellen; hasztalan, a lecsukott szemek és ajkak , semmi csókra fel nem nyílnak többé s a menekülteket török átok utol nem éri ott, a hol vannak. A basa véráldozatokkal gyógyitá fájdalmát, a két mutefellika, ki e rossz szolgálatot tévé, múlhatott, midőn a jutalomnyerés után egy órával a vesztőkaróhoz hurczolák őket; az egész háremőrség féjével lakolt; Telli anyját zsákba kötötték, kígyók és patkányok közé, úgy hajiták a Dunába; hanem mindez hiába volt már a kedvencz leány meghalt elárult kedvese helyett s azt nem köté Budához egyéb többé, mint a megtorlás álomüző vágya. * * * Reszkettek-e Budavárnak falai, romlásuk előérzetében ? hajladozott-e a lófarkas zászló a palota ormán szélcsendes időben ? nem égtek-e az aranyozott betűk a szerály ajtaja fölött, valahányszor a szultán keresztül ment rajtuk? nem recscsent-e mindig egyet a trón, midőn fellépett rá ? közéig a végveszély Budavára ellen? Junius 3-án jött át a keresztyén sereg elő- csapata a Dunán Esztergom alatt; azon szent hadsereg, melynek küldetése volt Budát, ezt a legszebb gyöngyöt kitörni az ozmán urak koronájából. Kilenczvenkétezer és hatszázra ment a har- ezosok száma; a milyennel a török az ideig nem mérkőzött még Európában. Ezek között volt húszezer magyar s a birodalmi seregen kívül az egész keresztyén világ minden nemzetének önkéntesei, kik az uj keresztesháborura Magyarország földére sereglettek. Spanyol gran- dok, Escalona és Vexas herczegek, Valero marquis, gróf Zuniga; brit lordok, franczia lovagok, egyesítek zászlóikat, egy ügyért, egy lélekkel küzdve. (Folyt, köv.)
