Buda és vidéke, 1893 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1893-05-21 / 20. szám
Budapest 1893. (5.) BUDA és VIDÉKE. Május 21 költészet szállt e sírokba! Az apa büszkeségét, örökösét, nevének entartóját vesztette el; ott egy anya, szeme világát, üdvét és támogatóját látta eltemetni; a boldog ara, ki lelke egész költészetével csüggött a pillanaton, ha hőse a dúló csatákból hazatér, mily mennyei érzés közt fog vele oltár elé lépni, s most a menyasszonyi koszorút, a helyett hogy igéző fejére tenné, észbontó fájdalom közt tűzi vőlegényének keresztfájára. Apák! anyák! arák! vigasztalódjatok, hisz kedveseitek abban a hitben estek el, hogy a haza szabad; akkor estek el, mikor a magyar fegyverek elérték a dicsőség legmagasabb fokát. Ami azután következett, a honvédekre százszorta nehezebb volt, mint a győzelem közepette elesni. Szebb, istenemre szebb és boldogabb volt halálotok, mint a világba szétszórt bajtársaitok élete. Erre azonban fent is, lent is fátyolt borítottak, hát töröljük ki emlékezetünkből örökre. Sok gyászt okozott halálotok, de nem vóreztetek el hiába. Ti fegyvereitek élével véstétek a világtörténelem aranylapjára a magyar vitézséget. Nektek köszönheti a nemzet, hogy a magyar név bejárta a földkerekét; vitézségtek nyitotta meg az utat, hogy a miveit nyugati államokkal szemben is mint nemzet számot teszünk. Van koronázott s legalkotmányosabban uralkodó királyunk; van szabadsajtónk s népképviseleti országgyűlésünk; van felelős magyar kormányunk. Van honvédségünk, nem ugyan egyenes leszármazási utódaitok, de mellékágon örököseitek; magyar vezényszó, veres zsinór, magyar legénység, magyar szív, magyar jellem .... nem fogja ez magát megtagadni soha! . . . magyar marad az, mig Magyarország lesz. Mindeíi téren szellemi és anyagi felvirágzás, . . . lépten-nyomon szaporodó gyáraink, emelkedő kereskedelmünk és haladó gazdasági iparunk. Van fényes utczákkal, meglepő terekkel s tündóri palotákkal büszkélkedő fő- és székvárosunk. Hogy mindezt oly rohamosan megértük, abban sok része van dicsőséges halálotoknak. De hisz katonának csatában elesni szép s ha halálával nemzetének használt dicsőség. Dicsőség hát nektek, mert e véres áldozatból a hazának üdv fakadt. Bókén nyugodhattok megszentelt sírotokban, a nemzeti kegyelet e szobrot emelte emlók- tekre s hantjaitokat babérokkal árasztja el. Legyen e szobor figyelmeztetés az utódoknak, hogy a hazáért miként kell élni és halni. ÓDA. a budai honvédemlék leleplezésére. Irta: Bartók Lajos. Lenn nyugszanak mély sírvölgyben a bátrak. Kik föl, kevély bérez várfokára törtek. Kik vissza vívták a fejedelmi várat, S majdan királyuk szivét, nemzetöknek. De fönn a vár, s a vár fölött ragyogva Emlékök áll s néz szomszéd csillagokra, Mert legmasb pont a haza felett: Hol jelben él a hős honszeretet! A honszerző s honvédő bajnokoknak Utódi ők! Ok Alpár sík terén Párducz-hadában Árpádnak robogtak ; Ok Kun Lászlónkkal mint bősz harczi rém Tiprották March-mezőn a cseh oroszlánt, A koronát Rudolf bajtársnak osztván : S ők voltak Mátyás rettegett hada, Melynek csapásin Bécs leroskada. S bár villogott az ozmán sárga holdja, Letörve Mátyás tornya érczkeresztjét. Szarvát letörték ők is, megtorolva, Honvédő ősök Budát visszavették. El nem fajult a szittya párduez gyáván, Arszlán szökéssel első volt a bástyán. Nem is vesz rajta senki diadalt, Csak a magyar ne bántsa a magyart ! Hah! dúlt kül-ellen, e hazát tiporta Török-tatár, buzdítván belviszáiy : De átkozottabb három század óta, Melynek zsákmánya volt nemzet s király. Láthatlan szörny, magát berágja mélyen. S dúl titkon nemzet és király szivében, S annyi könnyet, vért, s vértanút kiván, — Ti zúztátok be szörnyfejét Budán ! A kétszín ármány, nép s fejdelme vesztén Mely ön zsarnok-hatalmát építé, Mérges gyanú kigyóit fészkeltetvén Szent koronánkba : itt lett semmivé ! Ez hősök legfőbb érdeme s jutalma, E bástyákról veték le széttagolva Az ádáz szörnyet, hogy temetve lenn, Örökre veszve s kárhozott legyen ! S csak vérözön bírt bitorok falával, De gyöze a hon, s mindig győzni fog, Mert mit törődünk akkor a halállal, Ha a hon élte, mely koczkáu forog ! Oroszlán volt a harcz; elestek bátran A védők, s béke él velők a halálban ; Hős vert le hőst, s a bosszút megveti, Vert ellen híre hírünk’ élteti. És győze a hon, s mindig győzni fog, Mert kőfalon véres roham ha megdől: lm fölragadni roskadt bajnokot Egy kéz nyúlik le láng- s füstfellegekből. Nézzéték, itt István királyi jobbja, Mely a gyilkost fagyasztva térdre dobja, El, s apostol hatalma védi meg Nagy alkotmányát, mit ő épitett. S ők felrohantak, és a vár örülve, Még ágyulángtól égő homlokára Győzelmi zászlónk’ mint rózsát kitűzte, S legbüszkébb : néz uj győzelmek sorára. S fejdelmi várunk porba sohse dűlhet, Vívhatlan áll, mint a nemzetbecsütet. Vár, város, ország szebb lesz, bármi rom, Szebbé építi a honvéd szurony ! . . . S áll a szobor magas hegy tetején . . . S némán kiált: „Nemzet, mely önmagában Megbizik, áll csak dönthetlen helyén, Sors, jog, királya abban bízhat bátran!“ S vén bajnokok, megosztva győzedelmet, Halálban kik bajtársak nem lehettek, Most könnyüket ontják, hol vérök omlott : Ök megdicsőültek s hazájok boldog! Nincs több keserv már bátor, hű szemükben, A vérfolyam medrén áldással árad : Remény nélkül halók nyertek jövőnkben Jutalmat, a hon sírjokból föltámadt. Csak élj, bizalmunk a fejdelmi napban, Homályos hajnal feltündöklik majdan! S itt lesz az ifjú honvéd, ősekint, Ha a haza s király csatára int! Állj, hős, e helyt, félisten, kit nevedről Nem ismerőnk; a nemzet a neved! Tekints szét, fönnen, mint a hármas hegyről, S emeld Átlaszként a magyar eget! Ey legmagasab pont a honban ; s a ökölbe Kardod szoritsd, s nézz sólyómkint a földre; Mint harczi őrszem, a nemzet s király Várának őre, mindig ébreu állj! Szemed éjszakra villámot löveljen, S kelet felöl intsd Árpád sergeit. Föld- s égből visszatér a honfi szellem, A hadak utján hun tábor segit. Az isten-ostor elleneinkre törtet, Kikorbácsolja sarkiból a földet, S te vérözön közt állsz, mint Ararát, Hős honszerelmed megtartván hazád’! Spur János beszéde. Az ügy igazsága iránti hittől, egy jobb jövő reményétől és a haza szere- tetétől áthatott, dicső halállal elesett névtelen honvédek emlékére emelt e szobor szolgáljon az utókornak, az önzés- telen hazaszeretetnek és feláldozásnak mintaképéül, legyen a magyar nemzetnek vezércsillaga az ősi erény és szabadság megőrzésében. Az ezrek kegyeletes adakozásából emelt ezen szobrot van szerencsém az 1848—49-ki honvédség nevében Budapest fő- és székváros mélyen tisztelt képviselőinek gondozása alá bocsájtani, illetve átadni azon kéréssel, hogy ápolja azt oly szeretettel, a mily kegyelettel a hősök iránt az adakozók ezen emlék létesítéséhez hozzájárultak. Éljen a haza! A régi Budáról. Irta: dr. Baróti Lajos, (Folytatás.) III. Buda fénykora csak röyid ideig tartott: Mihamarább fölváltotta a 145 évig tartó török uralom, mely átokként nehezedett rá és teljes pusztulását vonta maga után. Mert a törökök a mecseteken és fürdőkön kivül úgyszólván semmit sem építettek Budán, sőt a meglevő épületek föntartásáról sem gondoskodtak. Miért is tették volna? A város lakossága jobbára török katonákból állt, a kik zsoldjuk- ból éltek s akiknek kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogysem a düledező épületeket javítsák. Bánták is ök, ha a megrongált tetőn át beszivárgott az eső vagy ha a falon repedések mutatkoztak. Az emeletet, ha még olyan nagy volt is, az egereknek és patkányoknak engedték át; ők maguk megelégedtek egy kis száraz helylyel, a hol lovukat bekötötték s maguknak ágyat vethettek. Vallásos fölfogásuk is visszatartotta őket attól, hogy pompás épületeket emeljenek. Ugyanis a török házát csak ideiglenes szállásnak tekinti és fönhéjázás, sorsával való elégedetlenség jelének veszi, ha valaki díszesebb házat vagy palotát épít magának. Ily viszonyok mellett csoda-e, ha a város pusztulásnak indult ? Azonban, nemcsak uj lakosainak közömbössége, hanem azoknak vandalismusa is oka volt Buda romlásának. 1526 szeptember havában, nehány héttel a gyászos emlékű mohácsi csata után Szolimán szultán Budát is meglátogatta, mely alkalommal katonái fölgyujtották és kirabolták azt. Csak a királyi palotát kimél- ték meg, de megfosztották műkincseitől, melyeket Szolimán Konstantinápolyba vitetett. A törökök 1541-ben csellel foglalták el a várost. Tizenhárom évvel utóbb meglátogatta Busbek, I. Ferdinándnak Szolimánhoz küldött követe s azt Írja róla, hogy régi igen díszes házai, melyekkel azelőtt ékeskedék, meg vannak támasztva, vagy egészen összedőltek már.
