Buda és vidéke, 1893 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1893-04-30 / 17. szám
Budapest 1893 (2) BUDA és VIDÉKÉ. Április 30. ugyanis kisebb gyermekek szórakozására külön játszóhelyet kerittetett be, hol a rendelkezésre álló homokban a környék szegényebbsorsú lakóinak gyermekei ked- vök szerint játszadozhatnak. Nem akarom kótségbevonni ezen intézkedés üdvös voltát, sőt örömmel elismerem, hogy a szórakozás ezen módja a gyermekek egészségére jótékony befolyással van. El kell Ítélnem azonban azt, hogy a játszó hely felügyelet nélkül lévén, 12— 1 4 éves fiuk ra- konczátlankodásának legalkalmasabb territóriuma. Tanúja voltam egyes homokcsatáknak, mely alkalommal a kisebb gyermekek sarokba szorítva, dörzsölték homokkal telt szemöket. A játék ily körülmények között komoly következményeket vonhat maga után s épp ezért ajánlatos volna a kisdedek fölött szigorúbb felügyeletet gyakorolni. Visszatérve czikkem tulajdonképeni tárgyára azt hiszem immár kevés mondani valóm van. A városmajorról, mint a végtelen unalom helyéről fölösleges bővebben foglalkoznom, az épülő körút mindinkább összeszoritja határait s azt hiszem rövid idő múlva nyoma sem marad a budai spiesbürgerek hajdani kiránduló helyének. Kárpótolni fogja majdan a budaiakat a mindinkább szépülő Gellért-hegy, ha t. i. az újonnan épített serpentina kiinduló pontján zseniálisan megalkotott padlás garádics'helyébe a fővárosi tanács praktikusabb feljáratról gondoskodik. A régi Budáról. Irta : dr. Baróti Lajos. 1. Milyen volt Buda abban az időben, mikor Mátyás király tartotta benne udvarát? Milyen volt később, mikor a félhold ragyogott tornyairól ? Milyen élet folyt hajdan falai között? E kérdéseket olvasóim bizonyára már fölvetették magukban, ép azért hiszem, hogy érdekelni fogja önöket, ha a régi Budáról elmondok egyet-mást. Manapság, ha valaki külföldre, teszem Olaszországba utazik, első dolga megvenni a Baedekert, mert e nélkül lehetetlen útra kelnie. zeti szinház deszkáin aratja a tapsokat és régen elfelejtette az én rettenetes verseimet . . . Régen volt mindez . . . Eszembe villant egyszerre, a mint a „Hircsarnokot“ eleimbe tette a szerkesztő, hogy Írjam meg a színkör megnyitását. Aztán pedig eltoltam magamtól azt a hosszú, szarka! ábokkal tele rótt papiroslepedőt és nem tudtam tovább dolgozni. — „Auch der Räuber hatt ja Stunden ...“ mondatja Grillparzer egyik darabjának hősével, Jaromirral, mért ne lehetne az újságíró legény- n ek is olyan órája a melyben nem képes megemészteni a sok elemi csapást, tavaszi ünnepélyt, uj versenylovakat, épülő országházat és a külső váczi-uton beszakadt pöcze-gödröt — és egy szivar füstje mellett nekivágva a hat- vani-utczának, vissza gondol arra az időre mikor még úr volt, gavallér volt, habitué volt és csak passzióból irt rossz lyrai verseket meg színházi apróságokat. Fűit . . . Nagy bolondság az élet ... a sors a legrosszabb librettista és nincs az a drámairó a ki olyan L e m o n d á s-t tudjon összekompingálni, mint a minőket a sors kényszerít ránk. Nem akarom elégiával végezni . . . Üdvözlöm a Budára érkező színtársulatot, kívánok a direktor urnák „zsúfolt ház“-akat, az előttem ösmeretlen művésznőknek és művész uraknak „falrengető tapsot — virágzápor t.“ Levente. Ez tájékozza őt a követendő útirányra nézve, megismerteti vele az egyes városokat s azok nevezetességeit — szóval nélkülözhetetlen kalauz, kire az utazó épúgy rá van szorulva, mint vak a vezetőre. A múlt országába szándékozván ellátogatni, nekünk is Baedekerre van szükségünk; annál is inkább, mert ez az ország nagyon ködös, ködösebb még mint Anglia, úgy hogy vezető nélkül egy lépést sem tehetnénk ott. S vájjon ki lesz a Baedekerünk ? Senki más, mint a régi utazók, főleg pedig a diplomaták, kik megfordultak a magyar királyok udvarában, vagy a német császártól a szultánhoz küldetvén, Budát is útbaejtették. Hazánkban a XI. és XII. században, a keresztes vitézek rendesen a Duna mentén iparkodtak kelet felé. Azonban tévedne, ki e körülményből azt következtetné, hogy Budáról már ebből az időből maradt íönn leírás. Sőt egykorú tudósítások egyetlen egy szóval sem említik a várost. És pedig azért nem, mert a keresztesek és általában a nyugatról keletre utazók abban az időben, hacsak nem mentek hajón, rendesen elkerülték a Duna könyökét. Természetesen, mert Esztergomon alul annyira összeszorul a folyam völgye, hogy oly nagyszámú és oly rendetlen seregek, minők a keresztes hadak voltak, csak ügyel-bajjal nyomulhattak volna előre. Mint említém: nem is mentek erre, hanem Győrről Székesfehérvárnak kanyarodtak, onnan pedig Dunaf'öldvárnak, Tolnának és igy aztán le Belgrádnak. De föltéve, hogy mindvégig a Duna mentén haladtak volna a keresztesek, Budáról még sem emlékeztek volna meg, mert a vár akkoriban még nem létezett, a várhegy alján, a Gellérthegy tövében elterülő helység, valamint O-Buda pedig sokkal jelentéktelenebbek voltak, hogysem magukra vonták volna az utazók figyelmét. Az első részletes leírás, mely Budáról szól, Zsigmond király korából való, mikor már vagy kétszáz éve elmúlt, hogy a vár épült s mikor Buda már királyaink székhelye s Magyarország fővárosa volt. É legrégibb leírása Buda vámosának egy burgundi lovagtól: Bertrandon de la Br ocquiér e-től ered, aki 1432-ben, a szent földről jövet látogatta meg Budát. „Buda — úgymond — Magyarország fővárosa s hosz- szasan elnyúló hegyen áll. Kelet felé a Duna folyik, nyugati oldalán völgy terül el. Délen egy nagy palota emelkedik, melyet a császár (t. i. Zsigmond) kezdett építtetni s mely ha elkészül, nagyszerű és erős épület lesz.*) Ezen az oldalon, de a várfalakon kivtil igen szép meleg fürdők vannak; a keleti oldalon is van néhány, de ezek nem érnek annyit.“ Érdekes, mit Brocquiére a város lakosságáról mond. Első helyen említi a németeket; az ő soraikból kerültek ki a város bírái, az ő kezükben volt a kereskedés és ipar. Sok Fran- cziaországból kiűzött zsidó is tartózkodott akkoriban Budán, sőt francziák is, akik gobelineket készítettek és Zsigmond császár által hivattak be. Buda környékét mindenki csodálja, aki csak idejön. Megcsodálta Brocquiére is. Akkor még szőlők borították a budai hegyek lejtőit s kitűnő fehér bor termett rajtok, melynek tüzességét utazónk a sok meleg forrásnak s az azokban levő kénnek tulajdonította. A XV. században Nyugati Európában még javában divatoztak a lovagi játékok vagy tornák. Ilyennek volt szemtanúja Brocquiére Budán is, itt mutatása ideje alatt. A lovagjátékban előkelő urak vettek részt, többi között Gara nádor fia is. Az érdekes látványnak kétségkívül sok nézője volt s a nézők sorából nem hiányzottak a hölgyek sem. Brocquiére a nádor fiáról megjegyzi, hogy igen szép magyar nőt vett feleségül. Nem mondja ugyan, de kétségkívül látta e nőt a lovagjáték alkalmával. Hogy is hiányozott volna ez ünnepélyről, mikor férje is a porondra lépett? A bajnokok gazdag díszruhát viseltek, apró lo*) Ezen palotát, melyet Zsigmond király 1417 táján kezdett építtetni, közönségesen fris-palotának nevezték. Közvetlenül a fegyvertár helyén állott, a miniszterelnöki palotával szemközt. Nagy kiterjedésű, kevésbbé szép épület lehetett, melynek egy nagy és hat kisebb tornya volt. vakon, alacsony nyergekben ültek és igen kurta lándzsákkal küzdöttek. A lovak és nyergek egészen egyformák voltak s a vitézek sorsot húztak, ki melyiken üljön. A viadalra párosával álltak ki. Ha valakinek sikerült ellenfelét kiemelni a nyeregből, nem küzdhetett tovább. A győző jutalma aranypálcza volt. Mátyás király idejében Buda fénykorát élte. A nagy király udvarában számos külföldi követ, művész és tudós fordult meg vagy tartózkodott huzamosb ideig. És csodálatos : míg a király személyét és udvarának fényét nem győzik magasztalni, addig Buda városáról úgyszólván alig tesznek említést. A király személyének varázsa, az udvari ünnepélyek kápráztató fénye mellett a város szinte elhomályosult. A királyi palotáról is csak Bonfini, Beatrix királyné felolvasója, emlékezik részletesebben, abban a nagy történeti műben, a melyet Mátyás király megbizázából hazánk múltjáról irt. Mátyás a királyi palotát uj épületekkel gyarapította, a meglevőket pedig megujíttatta és kidíszittette. „Palotákat építtetett, — mond Bonfini — melyekben tágas ebédlők, pompás szobák vannak aranyos mennyezettel és remek kályhákkal. Keletre különféle téli, nyári lakások vannak s bennök ezüst ágyak, ezüst karosszékek. A palota közepén egy nagy tér, oszlopos folyosótól körülvéve. A téren három szobor áll: közepén Mátyás, fején sisakkal, dárdával kezében, amint pajzsra támaszkodva, gondolatokba merül. Tőle jobbra atyja, a nagy Hunyadi, balra pedig bús arczczal bátyja, a szerencsétlen László. A tér közepén érczből öntött kút áll, márvány medenczével; a kút fölött Pallas istennő szobra. A tér bejáratánál két oldalt hatalmas érczszobrok állnak őrt, pajzszsal, bárddal és karddal kezökben. A palota előtt levő téren Hercules szobra emelkedik, a belső udvart pedig Diana és Apolló aranyozott ércz- szobrai ékesítik.“ A III. kerületi állandó szinház. Annak idején egy hosszabb czikben méltányoltuk a III. kér. szinpártoló egyesületnek egy állandó szinház létesítése érdekében tett mozgalmát s kifejtettük azon okokat is, melyek ez ügyet a kerületre nézve csakugyan igen fontos kérdéssé teszik. Ez impozáns mozgalomból kifolyólag az egyesület nem régiben kérvényt intézett a ^zekes-főváros tanácsához, melynek átadásakor, mint halljuk, Rózsavölgyi tanácsnok igen kedvezőleg nyilatkozott ez ügyről. A memorandum, mely meggyőző objektivitással igen ügyesen van szerkesztve, — hazafias közgazda- sági és egjébb tekintélyes szempontokból indokolja alaposan az állandó szinház .iránti kérelem jogosultságát. Mi ez emlékiratban foglalt indokok helyességét nemcsak elismerjük, de őszinte hozzájárulásunk mellett kívánjuk is, hogy az igazán buzgó III. kér. szinpártoló egyesület további kitartással párosult önzetlen hazafias tevékenysége sikeres eredménynyel koronázza majd e kulturális mozgalmat; egyúttal reméljük, hogy illetékes fórumok, daczára hogy kulturális tekintetben egyébb fontos teendő is vár reájuk: a III. kerület e kérelmét méltó figyelmükben fogják részesíteni. A sok és meggyőző érvvel támogatott szép memorandumból kiemeljük a következőket: A három tényező közül, melyeket az 1872- iki városegyesítés összefoglalt, O-Buda volt a leggyengébb; igen természetes tehát, hogy a helyi érdekek favorizálása mellett, a III. kerület a legkisebb mértékben részesült a városfejlesztés áldásaiban, mivel igényei legkevésbé tudtak érvényesülni. Nagyon messze vezetne, ha felsorolnék, mindazon ténykedéseket, a melyek azóta Budapestet világvárossá és mindazon mulasztásokat, a melyek a III. kerületet egy teljesen elütő jellegű városrészszé tették, a melyre, mint az elhanyagolt mostoha gyermekre, — önhibáján kívül — rá lehet fogni, hogy szégyenére válik a családnak. Csupán azon mozzanatok felelnli- tésére szorítkozunk, melyek a fő- és székváros kulturigényeinek kielégítését czélozzák. Az iskoláktól eltekintünk, mivel ez irányban okunk más panaszra nem lehet,, minthogy a III. kerületben ezeken kívül másnemű közművelődési intézményeink egyáltalán nincsenek.
