Buda és vidéke, 1893 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1893-04-16 / 15. szám
Budapest, 1893. II. évfolyam 15. sz. Vasárnap, április 16. BUDA ES VIDÉKÉ KÍZICAKATÍSI. KÖZCAZIIASitfil ÉS TÁRSADALMI HETILAP Az I. kerületi polgári kör és a II. kér. polgári kör, valamint a krisztinavárosi, vöröskereszt fiók-egylet hivatalos közlönye. KIÄD0-HIYÄTÄZ, hol előfizetni lehet és hirdetések felvétetnek; I. kei*., Krisztina-utcza 14. szám. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 12 korona, fél évre 6 korona, évnegyedre 3 korona. Egyes szám ára 24 fillér. sáriik KíCszTŐska, I. kér. Pálya-uteza 2. szám. 33. ajtó, kéziratokat és közleményeket ide kérjük küldeni A herczegprimás veszélyben. Irta : König Gusztáv. A napi sajtó méltóképen adott kifejezést annak az általános részvétnek, a melylyel a herczegprimás élete ellen elkövetett merénylet mindnyájunkat eltöltött. Mindazonáltal nem tehetjük, hogy a „Buda és Vidéke“' részéről utólagosan külön is ki ne fejezzük egyrészt fájdalmunkat azon nagy veszély tudatában, melyben szeretett prímás un < élete forgott és melyet a jó Isten kegyelméből csak hűséges titkárja, Kohl Medárd mentett meg hősies elszántságával és saját életének kockáztatásával. Másrészt határtalan a mi örömünk, hogy az isteni gondviselés őrködött hazánk nagy főpapja fölött, sőt megmentette kötelességét teljesített nemes titkárját is. Nagy a mi örömünk különösen nekünk budaiaknak, a kiknek körében a herczegprimás az évnek legnagyobb részét tölti. S valahányszor rövid távoliét után ő eminencziája körünkbe visszatér, úgy érezzük, mintha nagyobb bizalommal lennénk az egyház és a haza jövendő sorsát illetőleg mert már megszoktuk a prímásnak áldott jóságos lényében képviselőjét sőt biztosítékát látni annak a békének a melynek föntartá- sát ő jelszavául és élete föladatául kitűzte s melynek biztosítására hozzá kell járulni mindenkinek, ki a hazaárulás vádjától lel ki ismeretét tisztán tartani kívánja. Meghajolunk prímásunk nagy erényei, hithüsége, tudománya s hazafiassága előtt és eliszonyodunk annak a határtalan gonoszságnak láttára, a mely egy ilyen nemes életnek kioltására tör; egy ilyen életet akar kioltani, a mely jóságra és önzetlenségre nézve párját ritkítja nemcsak a prímások sorában, hanem a mely az önzésnek jelen idejében fároszként világit: jótékonyságával széjjelosztván utolsó fillérét a szerencsétlen szegények és árvák között! A problematikus lelki sülyedés, mely az ez esetben a merénylő kezébe adja a tőrt, arczunkba kergeti a vért s szégyéljük, hogy emberek vagyunk. De fölemel és vigasztal az a kézzelfogható tény, hogy az Isten a gonoszságnak is megszabja határait, a melyen hogy ha túllép, irgalom nélkül az igazság büntető kezébe e?ik. Adjunk hálát az Istennek, hogy hazánkat megmentette a következményeiben kiszámíthatatlan sze- rencsélenségtől és megtartotta a jóknak igaz örömére bíboros herezegprimásunk drága életét. Nagy a mi örömünk és szívből üdvözöljük ő eminencziáját azon őszinte óhajtással, hogy a gondviselés még igen sok éven át dobogtassa jóságos szivét egyházunk és hazánk javára. A jóságos Isten nagy az ő kegyelmében ! Aldassék érte szent neve, hogy ő eminencziája drága élete megun radt értünk, nekünk. Kohl Medárd sebeit pedig segítse gyógyítani a kötelesség eszményi teljesítésének tudata mellett az a meggyőződés, hogy bírja mindannyiunk háláját és tiszteletét, mert a mint C elka Nándor püspök ur a fővárosi papság nevében mondotta a herczegprimásnak, azt elmondhatjuk jó lélekkel mi budaiak is: „Kohl hűsége eminencziád iránt, a mi hűségünk, az ő szeretete, a mi szeretettünk.“ A „BUDA és VIDÉKI- TAÍtCZAJA. Márczius 18. — Csevegés. — Ne csodálkozzanak kedves olvasóim, hogy eddig senkisem méltatta, sem politikailag, sem történetileg, de egyébként sem, Márcz. 18-ikának jelentőségét, hanem azért mégis csodálkozzanak, mert Márczius 18. oly gazdag eseményekben, hogy arról megfeledkezni, azt a múlt ködébe temetni, a legnagyobb bűnnek rovta volna fel Klio, az események múzsája és a kis hunczut Ámor. írjuk be tehát e napot a dicsőség tollával, a memento fényes könyvébe s tegyünk fölébe egy hervadhatatlan „nefelejts“-et. * Illatos bálterem, mosolygó, üde leányar- ezok, ingerlőén feäs menyecskék, andalitó zene, vágyak, remények, csalódások tarka képei . . . ezekben kulminál Márczius 18-ikának jelentősége. Nem frázisképen hozom fel e motívumokat; tény az, hogy a bálterem illatos volt, szédítettek a mosolyok, ingerkedtek a menyecskék, lelket elringató volt a zene, teljesültek a vágyak, fakadtak a remények s egymást érték a csalódások. Igaz, — mondhatják önök — könnyű lehet írni valamit, nehezebb elhinni, de legnehezebb bebizonyítani! En az utóbbit — látszólagos sisifusi munkát — választom. Ki ne hinné el, hogy 150 ibolya csokor mámoritó illatot áraszthat; már pedig az I. kér. polgári kör mulatságán minden hölgynek (különös! mind kaptak!) egy illatos ibolya csokorral kedveskedett a rendezőség. A merre a szem látott mindenfelől a tavasz szende kis virága köszöntötte, mindenfelől báj, kedvesség vonzotta: halvány nefelejtsek, rózsás arczok, bűbájos illat . . . Mennyországban éreztük magunkat, az angyalok honában, hol illatos a légkör, lágyak a dalok, ott hol a boldogság harmatja üdíti a lelket, a szeretet élteti, a megelégedés rózsás fénynyel koszoruzza. Ki ne hinné, hogy e mennyország angyalainak mosolya széditő volt, nyugalmat rabló . . . feledhetetlen! . . . Ha nem hiszik kedves olvasóim, kérdezzék meg Jenő barátomat, azt a fekete szemű, ingerlő bajuszu, schneidig jogász gyereket, ki a nő- gyülölet alól emanczípálva magát, ez estély óta egy ibolya körül szédeleg, mely lelke illatával, pajkos mosolyával annyira elszédítette, hogy azóta idióta s az a rögeszméje, hogy: „csak egy kis lány van a világon“ ! (pedig hej ! van több is !) Ki ne hinné, hogy a menyecskék — egy veterán újságíró szerint: — „ezek az üvegházi kaczér virágok“ ingerlőek s hunczutság az ele- mök. Hiszem, hogy ezt mindannyian tapasztaltuk, kik lepke módjára elég merészek voltunk e kaczér virágok körül röpködni, de különös szerencsétlenséggel, egy fess (gondolom szőke !) gyógyszerésztan hallgató, kit a menyecskék lelkében csintalankodó amorettek, nem egyszer szivén talaltak s azután fájdalmain jóizüt ka- czagtnk ! Ki ne hinné, hogy Zsiga Ferkó bandája i ne tudna szívhez szóló, andalitó nótákat muzsikálni, mit bizonyíthat az „Emma tipegő“ lyrai motívumokban gazdag, kellemes harmóniája, melynek hatása alatt -—- több szemfüles tanúbizonysága szerint — a tipegő csábos hangjaira, több szerelmi vallomás tipegett elő a tipegő fiatal emberek lázas kebléből. (Ezt „sub rosa“ mondom !) A vágyak teljesülését: a kipirult, a boldogság fényétől ragyogó, átszellemült, rózsás arczok igazolták. Máskor oly nehezen olvashattunk a lány szeméből, — plane, ha azok egy kissé hamisak voltak is — akkor még a gondolatot, melyek a hófehér lelkekben fakadtak, sem volt ördöngös mesterség kitalálni. Sic itur ad astra ! A remény boldogító érzéséről eléggé ta- nuskodhatik a tánczestélyen lévő leányok titkos jurnálja, (kettőt sikerült ezer veszély között átpillantani,) „melyek e két jelentős szóval gazdagodtak : „0 szeret“ ! A csalódások nyomon követték egymást, ezt bizonyítják: az alkalmi felolvasás elmaradása, Kiss Müki, a budaiak kedvenczének kedvetlen „czinye mintvézése“, Pista bácsi a budai kedves lányok legkedvesebb bácsija („corpus delicti“ van reá!) „Jövedelmi csalódások“ czimü szomorú monológja s még egész bosszú sora a szivbeli csalódásoknak, mit elsorolni csak azért - is félek, mert nem szeretném, hogy költői rendetlenségnek örvendő dús hajzatom, a hölgyek rózsás ujjaival (akkor nem lennének azok) megismerkednék. Akár hiszik, akár nem, de igaz, hogy az asszony-néptől egy idő óta, mióta Jenő barátom idióta — nagyon félek; meglehet, hogy ezen „efemer“ érzés nekem is csak „offo“ rögeszmém, mig „sub rosa“ pedig imádom az asszonyi hajszálat, vágyódom a csók után s a bolondulásig szerelmes vagyok . . .! No de ezt már magam sem hiszem -el, mégkevésbé az, kinek hajszálát imádom, csókjára vágyom s kibe bolondulásig szerelmes vagyok* Visszatérve az eredeti kerékvágásba, a fontiekkel bebizonyítottam állításaimat; hogy akad még újságíró (ne tessék rosszat gondolni!) ki, a mit állít, azt be is bizonyítja . . .! Már pedig
