A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 2002-2003-2004

TANULMÁNYOK - Gyáni Gábor: Modernitás és hagyomány a nagyvárosi fejlődésben, különös tekintettel Budapestre

vagy modern építményei alatt. Ez a múlt fennmaradásának az a módja, amely elénk tárul történelmi városokban, mint például Rómában.”32

Főként azzal járult hozzá Benjamin a kollektív memória fogalmának gazdagításához, hogy feltételezte: a történelmi emlékezet valamely elemét rekonstruálva nem csak arra derül fény, hogy mi módon fejezték ki magukat egyes közösségek vagy adott csoportok a divatok, az emlékművek és az ünnepi rituálék révén, és hogy pontosan melyek azok a történelmi események, melyeket mindegyre felelevenítettek. Éppily fontos megvizsgálni azt is, hogy mi jelenik meg tényszerűen az efféle emlékezeti aktusok eredményeképpen. Talán Freud ihlető hatására, de lehet, hogy tőle függetlenül Benjamin szintén a gyermekkori traumák idővel elfeledett emlékeinek a felszínre hozatalához hasonlítja a memóriaőrzés mechanizmusát, mondván: minden, ami az idő múlásával a feledés homályába látszik merülni, valójában továbbra is velünk marad; ami - létünk időbeli folytonosságát bizonyítandó - sürgető és egyúttal kikerülhetetlen feladatunkká teszi az emléknyomok romjainak kibányászását és megtisztításukat.

Ebbe a fogalmi keretbe illeszthető be a városi pályafutásukat a 19. század elején kezdő és a század végéig befutó passzázsokról szóló nevezetes Benjamin-féle gondolatmenet is. A passzázsok létrejöttének egyik döntő feltétele volt a vasszerkezet alkalmazása. „Az empire eszközt látott ebben a technikában az építőművészetnek a görög klasszicizmus szellemében való megújításához. Az általános meggyőződésnek ad hangot az építész- elméletíró Bötticher, midőn kijelenti, hogy ‘az új rendszerben a művészi formák szempontjából a hellén formaelvnek’ kell érvényesülnie.” Később leszögezi: „A konstrukció a tudatalatti szerepét vállalja”. Hiszen: „az építőmesterek a tartókat pompeji oszlopnak, a gyárakat lakóháznak álcázzák, mint ahogy később az első pályaudvarok svájci nyaralónak szeretnének látszani.”33 A felsorolást pedig akár vég nélkül folytathatnánk, érjük be tehát egyetlen példával.

A 19. század végi, 20. század eleji német áruház-építészet különösen érzékletes példával szolgál arra nézve, hogy miként mutatta meg magát a konstrukcióban a tudatalatti. Kathleen James elemzéséből tudjuk, hogy Alfred Messel, a századforduló talán legnevesebb német áruház-építésze oly módon teremtette meg a tömegtermelés és a modern fogyasztói kultúra empóriumának (a berlini Wertheim áruház tervében realizálódó) népszerű architekturális modelljét, hogy az intézmény kozmopolitizmusát és modernségét az„időtlen építészet” formajegyeiben rejtette el és ez által tette láthatatlanná. Messel így szoros kapcsolatot teremtett a kozmopolita és modern áruházi intézmény, valamint a történelmi múltból ismerős formák némelyike között, mely utóbbiak épp ekkor kezdtek határozott nemzeti tartalommal telítődni.34 Ilyen módon töltenek be (új) funkciót a his- torizáló utalások a modernitás szégyenlős elrejtését szolgálva.

Ebben az esetben, véli Benjamin, a történésznek nem akad más dolga, mint elhúzni a függönyt, amely elrejti szemünk elől az új és régi egybeolvadását. „Az új termelőeszköz formájának, amelyen kezdetben még a régi uralkodik (Marx), a kollektív tudatban olyan képek felelnek meg, amelyekben az új és a régi áthatják egymást. Ezek a képek: vágyálmok, bennük próbálja a közösség a társadalmi produktum tökéletlenségét, valamint a társadalom termelési rendjének hiányosságait megszüntetni és ugyanakkor idealizálni... Ezek a tendenciák az új által ösztönzött képi fantáziát a régmúlthoz vezetik vissza.

84