A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1991-1992-1993

Papp István: A változások menedzselése a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár hálózatában

Már 1984-től kezdődően négy kisebb-nagyobb könyvtárban kísérleteztünk az újfajta állományelrendezés- sel, azonban csak az évtized második felében realizáltuk fokozatosan az egész rendszerre kiterjedően azt a hálózatfejlesztési koncepciót, amit 1986-ban vázoltunk fel, s hosszabb időn keresztül széles körten minden érdekelttel megvitattunk.

Szempontunkból most nem is annyira az új koncepció tartalma a fontos, mint inkább az, hogy teljesen új hozzáállást kívánt meg azoktól a könyvtárosoktól, akik azelőtt egészen mást tanultak, s egészen másért dicsérték meg őket. Nehéz volt olyan új értékeket bevezetni és elfogadtatni, hogy nem a gyűjtőköri szabályzat a fontos a beszerzési döntéseknél, hanem az, mit keresnek az olvasók, hogy a dokumentumnak fontosabb a használati értéke, mint a gyűjteményi értéke, hogy a katalógus minőségére nem kell akkora súlyt fektetni, mint korábban, hogy nem kell minden könyvnek halálpontosan tudni a helyét, hogy vannak helyettesítő olvasmányok is, hogy nem szégyen azt mondani az olvasónak, tessék 24 vagy 48 órán belül visszajönni, s akkorra kiszállítja a kívánt könyvet a központi ellátó szolgálat, hogy kevesebb könyv esetenként többnek látszik az olvasó előtt, ha kellően van tálalva, hogy a könyvtár otthonos hely is lehet könyvraktár helyett stb.

Az egész dolog nem volt olyan veszedelmes, amilyennek akkor első pillantásra látszott, mivel csak a legkisebb könyvtárakban vezettük be az egész állományra kiterjedően a tematikus elrendezést (ezeket, mint egy új könyvtári modell megvalósulásait, családi könyvtáraknak neveztük el), a nagyobbakban két fedelet alakítottunk ki, egy családi és egy hagyományos fedelet. így voltaképpen nem kockáztattunk sokat, és a visszavonulás útját is nyitva hagytuk. (Nem kellett visszavonulnunk, a rendszer működik.)

Az új ellátási rendszer lényeges eleme volt a központi ellátó szolgálat megszervezése. Ennek megvoltak már korábban is az elemei, de nem képeztek szerves egységet, és más funkcióknak voltak alárendelve. A hálózati központi katalógust a központi könyvtár olvasószolgálata vezette (s munkaerőhiányát mindig ennek rovására pótolta), az újonnan létesítendő könyvtárak számára egy másik egység gyűjtötte előre az anyagot (nem került sor új könyvtárak létesítésére), a fiókkönyvtárakból hébe-hóba, nagy nehezen kivont anyagot ismét másik helyen tárolták (és soha nem használták semmire). Mindezeket a funkciókat összevontuk, új célokat szabtunk számukra, s létrehoztuk a központi ellátó szolgálatot, amely 24 órán belül a helyszínre szállítja a most már faxon is kérhető anyagot. (Jártasabb használók már maguk hívják fel a KESZ-t, s rendelik meg a számukra szükséges könyveket az általuk használt könyvtárakba.)

INNOVÁCIÓK A SZOLGÁLTATÁSOKBAN

Különösen érzékeny területet jelentett az új könyvtári modellekben a gyerekszolgálat. Könyvtári rendszerünkben az előző évtizedekben sajátos fejlődésen ment keresztül a gyerekek könyvtári ellátása. Mint sok helyütt máshol is, eleinte a gyerekek nem voltak túlságosan elkényeztetve a személyi és anyagi erőforrások tekintetében. Csak a 60-as, 70-es években indult meg a mi könyvtárunkban is az a törekvés, hogy megkapják az őket jogosan megillető részt. Ezt a pozitív irányú fejlődést azonban két tényező is befolyásolta. Az egyik a szovjet (és más külföldi) példák voltak, a másik a pénzszűke. A szovjet megoldás arra felé mutatott, hogy a gyerekek könyvtári ellátását külön szervezetben, de legalább külön épületben kell megoldani, elválasztva a felnőttek közművelődési könyvtári ellátásától. A pénzszűkének pedig kapóra jött ez az érvelés, mert nem jutott pénz új, nagy könyvtárra, ahol elfért volna minden olvasó, viszont esetenként hozzá lehetett férni korábban egyéb célokat szolgáló helyiségekhez. így jöttek létre a mi rendszerünkben is az önálló gyerekkönyvtárak, sőt még nagyobb alapterületű egységeinkben is külön, izolált gyerekrészlegek. S most tessék elképzelni egy családi könyvtárat, amelyben a szülőket fallal vagy bútorzattal, de elkülönítjük a gyerekeiktől. A gyerekkönyvtárosok viszont nagyon megszerették azt az állapotot, amelyben viszonylagos önállóságot élvezhettek, saját, minden szempontból pontosan körülhatárolt birodalmuk volt. Ez a „birodalmi” szemlélet azután már odavezetett, hogy a gyerekkönyvtárak egyre jobban kezdtek hasonlítani a felnőttkönyvtárakra: Ugyanis a nagyobb gyerekeknek a felnőttek irodalmából is válogatni kellett, a gyerekkönyvkiadás nem győzte címekkel követni a beszerzési keretek bővülését, a kézikönyvtári apparátus sem lehetett csekélyebb, mint egy felnőttkönyvtár esetében, olvasóteremre is szükség volt, meg az állomány elrendezésének is ugyanolyannak kellett lennie, mint a felnőtteknél, hiszen hogyan fogja magát kiismerni a gyerek, ha majd átvezetődik a felnőtt könyvtárba. A végeredmény: sok fölösleges megkettőzés, mesterséges falak, a természetes kapcsolatok elszakítása és a gyerekek gettóba szorulása. A családi könyvtári koncepció bevezetésével kívántuk felszámolni ezt az önnön visszájára fordult fejlődési irányzatot. A célunk az, hogy továbbra is megkapják a gyerekek, ami jár nekik, sőt többet, az egész könyvtárat is. Ehhez a gondolathoz kellett megnyerni a gyerekkönyvtárosokat; meglehetősen nehéz feladat volt, de végül sikerrel járt.

Kissé hasonló volt a helyzet könyvtáraink zenei szolgáltatása terén is. Mint minden új könyvtári szolgáltatás, bevezetésekor (60-as évek) saját autonómiája megteremtésére törekedett. Saját azonosságának kihar19