A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1988-1989-1990
Papp István: A könyvtár élő szervezet - Forgácsok a vezetés műhelyéből
(Ld. Könyvtári Híradó 1988. 2-3., 5., 12. sz„ 1989.7-8. sz.) Az átalakulás dinamizmusa minden bizonnyal a központi könyvtár szerves egységének újrateremtéséhez vezet. Az Olvasószolgálati Főosztály létrehozatala előtérbe helyezi a koordinálás feladatait. Nem tartható tovább az az álláspont, hogy minden osztályvezető szükség és belátása szerint kommunikáljon partnereivel. Az osztályszervezet jellegéből fakadó centrifugális erőt ellensúlyozni kell. Valamiféle operatív koordináló, információs, kommunikációs masinériára van szükség a távlati és a folyamatos feladatok zavartalan teljesítése érdekében. Persze a mechanizmusoknak is megvan a maguk hátulütője, pontosan abból következően, hogy mechanizmusok. A megfelelő munkaformák megtalálása döntőnek látszik a központi könyvtár jövője szempontjából. Azért is fontos, hogy a központi osztályok gondolkodásmódját, tevékenységét feszesebbre fogjuk, mert ha esetleg gyorsabb léptekkel tudnánk haladni a számítógépesítés terén, akkor bizony nagyon is égető és aktuális problémaként fog jelentkezni a központ és a hálózat tevékenységének összehangolása. Az összehangolást pedig osztályonként nem lehet megoldani, csakis együttesükkel. A KERÜLETI FŐKÖNYVTÁRAK ÖNÁLLÓSÁGA A kerületi főkönyvtárak tekintetében a legaktuálisabb vezetési probléma az önállóság kérdése. A helyzetet bonyolítja, hogy a főkönyvtárak igen eltérőek feladatkörüket, feltételeiket, fejlettségüket, személyi ellátottságukat stb. tekintve. Egyvalami majdnem biztos: nem tatarozható tovább az a piramis, amit még a legutóbbi szervezeti szabályzat is megerősített, s amit tulajdonképpen még a hálózat hőskorából örököltünk. Az intézetvezetés és a kerületi főkönyvtárosok között új, a megváltozott tartalomnak megfelelő kapcsolati formákat kell kialakítanunk. Mi ez a megváltozott tartalom? A főkönyvtárosok gondolkodásmódja, szakmai kompetenciája, felelőssége, kötelezettségei, hatásköre stb. Az utóbbi években határozottan arrafelé haladtunk, hogy erősítsük a főkönyvtárosok önállóságát, s amikor ők ennek valamiféle formális elismerését igényelték, akkor mintha visszahőkölt volna az intézetvezetés. Persze, érthető: mint mondtam, az egyes főkönyvtárak közé messze nem lehet egyenlőségjelet tenni, s ugyanígy vezetőik közé sem. A nehézségek talán abból adódnak, hogy 22 kerület van. Ez a szám magas; Londonnak is 22 kerülete van. A sok kerület megnehezíti a közvetlen, operatív kapcsolattartást, s az intézet vezetése talán azért ragaszkodott a múltban olyannyira bevált HFO-hoz. De beválik-e a jövőben is, pláne, ha mind több főkönyvtár élén személyes és intézményi autonómiára törekvő szakember áll? Olyasvalaki, aki megkérdezi: a megígért és elvárt önállósághoz milyen feltételeket adtok? Ami bevételem van, az a kerületemé lesz, vagy pedig belefolyik a közös intézményi zsákba? A megtakarított munkaerőt saját magam irányíthatom-e át más feladatra, vagy pedig a felszabadult béralap bekerül az intézményi bérgazdálkodásba? Kétségtelen, hogy az önállóság első feltétele az anyagi önállóság. Másfelől azonban hatékonyabban lehet gazdálkodni egy nagy szervezet erőforrásaival, mintha ez a nagy szervezet 22 egységre bomlik fel. Reménytelen vállalkozás mindkét forma előnyeit egyesíteni? Mindenesetre minél előbb választ kell taláni erre a kérdésre. A főkönyvtári önállóságnak a gazdasági vetületen kívül szakmai és személyzeti vonatkozása is van. Sikerült már eddig is előrehaladnunk ezeken a területeken, és kialakultak bizonyos modus vivendi-k, amelyeket jó lenne formálisan is elismerni, s ahol szükséges, továbbfejleszteni. Az intézet vezetése azonban aligha engedheti meg a teljes, a többi részleget tekintetbe nem vevő önállóságot, mert egyesek döntéseinek ódiumát a többiek is viselhetik. S kérdéses az is, hogy vajon előnyös lenne-e a teljes önállóság maguknak az érintetteknek szempontjából. Gondoljunk csak a szakmai központi szolgáltatások fenntartására és a gazdasági részlegek által nyújtott üzemfenntartási, tatarozási, pénz- és anyaggazdálkodási, bérelszámolási stb. szolgáltatásokra. Megítélésem szerint jó irányban haladunk. Egyes jelenségek, amik a vezetés tudatában esetleg kudarcként lettek elkönyvelve, valójában máraz indokolt kerületi önállóság megnyilvánulásainak tekinthetők. Tudomásul kell vennünk, hogy a főkönyvtárosok is vannak olyan jó szakemberek, mint az intézet vezetésével megbízottak vagy a HFO munkatársai. Legalábbis ez az elvárás velük szemben. Tehát ahelyett, hogy egy piramisba illesztjük őket, önálló, autonóm vezetőkként kell számolni velük, s olyan munkaformákat kell kialakítani, amelyekben ilyenekként tevékenykedhetnek, Saját önállóságuk egy részéről pedig nem az intézetvezetés követelésére mondanak le, hanem szabad akaratukról, saját, jól felfogott érdekeiknek megfelelően a közös ügynek alárendelve magukat. A dolgot a talpára állíthatnánk a feje tetejéről. Eddig az volt a módszer, hogy amelyik főkönyvtáros el akart valamit érni, elkezdte a kijárást: a HFO-n, a szakmai vezetésnél, a gazdasági vezetésnél stb. Most azt kellene megpróbálni, hogy a problémák a főkönyvtárigazgatók közös asztalára kerüljenek, s ők keressék meg a megoldást, ne hárítsák át a döntést eggyel vagy többel magasabb szintre. Azzal, hogy a döntések előkészítésébe közvetlenül folynak be a főkönyvtárigazgatók, felelősségük 69
