A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1988-1989-1990
Csikós Zsuzsanna - Fáy Zoltán: Ungvárnémeti Tóth László ismeretlen versei
Mégsem tarthatjuk Tóth László Nizáját egyszerűen a diákepigonizmus termésének - mint Ungvámémeti Tóth nagy ellenfelének, Terhes Sámuelnek(5) (1783-1863) Ziza, vagy az én liizem című, 1811-ben megjelent munkáját. Ungvámémeti Tóth szerelmes versei tulajdonképpen nem is szerelmesek, sót a szerzó „becsempészett” a kötetbe jónéhány tájleíró és elmélkedő költeményt is. Kifejezetten szembetűnő, hogy Ungvárné- meti Tóth László egyértelműen szerelmes verseinek, tehát azoknak, amelyekben más téma nem jelenik meg, költői ereje lényegesen alatta marad Csokonai íi//ájának. Ugyanígy különbséget fedezhetünk fel, ha aNiza szerelmes darabjait Ungvámémeti Tóth egyéb költeményeivel vetjük össze, és a kontraszt a Niza -köteten belül a legélesebb, ahol olyan versek kerülnek egymás mellé, mint A Tél, amely tipikusan klasszicista, nagy összefoglaló költeménynek tekinthető, és A kettős halál, amelyben a megcsalt szerelmes kesergése meglehetősen szimpla megfogalmazást nyer. A Tél Minden teremtett, oktalan és okos Állatnak ollyan rettenetes baja 'S bánatja van most, mellyel egy sem Tudna egész erején ki adni. Sir a’ borult Ég ’s öntözi megfagyott Mejjén keresztül könnyei záporát. Már tűzi játékát sem űzi. Sem musikássai nem danolnak. Sir a’ szegény Föld, és nyögi mindenütt A’ rajta járó állott előtt baját. Sir 'a Fa, görbett ága szörnyű Terhe alatt meg erötlenedvénSir a’ vizeknek báttya, az Otzeán: Már a Tavaszszal tsergedezö Patak Bádjatt erővel nwssa partját, ’S közködik a’ le kötött habokkal. Sir a' Nap, és hogy Kedvese kinnyait Ne lássa, el búit ’s be fedezé magát Egy barna felhő Fátyolával, És ragyogó szemeit bé hunyta; Gyászolja híven drága Szerelmesét, Bíbor ruhával vonla be hintáját. Restet nagy úthoz fogni, és tsak A’ Fagyos éjj kebelén szunyókál. Méltán is! úgy van mert az átkozott Tél! Ó Halálnak durva kis Aszszonya, A’ drága Természetre ra tört, 'S vegire járt kis időre mindjárt. Es a' mi több, hogy tsalta meg a’ ravasz Csudára méltó, meg jelenik neki, 'S rá bírja, hogy mennyen pihenni. Ö neki gondja leszen reája. Ez is remenylvén mint igaz és Barát, Szivébe bátran bízza magát reá. Lásd, Niza, miilyen rósz az Álnok. Meszszire fuss Te az illyenektöl. El szunnyad.- itt a’ gyilkos az a' gonosz, Megfojtja mindjárt - a koronát pedig, A melly Fején vált, öszve tépi, 'S lak hellye sátorait le rontya. Érzette ezt a' dólgot az Eszterág, Érzette a’ kis Progne is, és azért Rakásra szedvén Háza népét, 22
