A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1972-1973
Benjámin László: Petőfiről
így festett a magyar líra, amikor váratlanul, minden közvetlen irodalmi előzmény nélkül, kitört a költészet forradalma: megszólalt az az országfutó félbemaradt diák, kiszolgált baka, ex-vándorszínész, aki nyilvános költői pályára lépésekor még nem volt húszéves sem, de már addig többet próbált az életből, többet tapasztalt, többet tudott, többhelyütt megfordult, mint akárhány éltesebb kor- és pályatársa; s főként jobban, belülről ismerte a nemzet alatt és az irodalmi tudaton kívül élő szegénységet, az országot, nemzetet fenntartó népet, amely véle szólalt meg az irodalomban. A bájolgáshoz és szenvelgéshez szokott magyar közvéleményben a rajongás és a gyűlölet soha nem látott hullámait váltották ki a pályakezdő Petőfi versei, szenvedélyek és indulatok, világnézetek olyan összecsapását, amihez hasonló majd csak még egyszer, Ady felléptekor lesz ebben az országban, hatvan évvel Petőfi forradalma után. Milyenek voltak azok az országot fölforgató, közvéleményt, közízlést formáló, forradalmasító, lelkesítő és dühöket kiváltó versek ? Ilyenek voltak: Hortobágyi kocsmárosné angyalom! Tegyen ide egy üveg bort, hadd iszom; Debrecentől Nagy-Hortobágy messze van, Debrecentől Hortobágyig szomjaztam. És: Befordultam a konyhára, Rágyújtottam a pipámra. . . Azaz rágyújtottam volna, Hogyha már nem égett volna. Vagy: Ez a világ amilyen nagy, Te galambom, oly kicsiny vagy; De ha téged bírhatnálak, A világért nem adnálak! És a híres szamárdal: Elkeseredésében Mi telhetett tőle? Nagyot ütött botjával A szamár fejére. Vagy az Egy estém otthon személyes vallomás: Borozgatánk apámmal: Ivott a jó öreg, S a kedvemért ez egyszer — Az Isten áldja meg! Csupa játék, idill, fiatalos kedvesség, humor, közvetlenség a pályakezdő Petőfi költészete. De ez az idill minden ízében, tartalmával, nyelvével, képeivel, hasonlataival, természetességével, az első betűtől az utolsóig az uralkodó ízlés és uralkodó szépségideál tagadása. Igen, ez volt a forradalom. Az irodalomba és a köztudatba — egyelőre még nem fenyegető, jogait követelő erőként, még nem forradalmi zúgással és kiegyenesített kaszákkal — betört a nép. A Múzsa mindaddig oly exkluzív és steril, művirágokkal-teli ligeteibe, a szemlélők (olvasók, írók, kritikusok) hangos öröme, vágy dühödt átkai közt csapatostúl vonultak be a daliás csikósok, a szerelmes juhászbojtárok, a bátor és hetyke betyárok, a pajzán menyecskék, a jókedvű korhelyek, a kikapós csaplárosnék, és teljes fesztelenséggel hancuroztak, csókolóztak, mulattak, beszéltek, sőt káromkodtak, csakúgy, ahogy a 7
