A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1968-1969

Révész Ferenc: Hajdú Henrik (1890-1969)

bámulatos sikerei voltak, pedig nem tartozott a leglendületesebb előadók közé. Hallgatóinak az agyát markolta meg, kristálytiszta érveléssel fejtette ki nézeteit, gondolatai állásfoglalásra kényszerítettek. Nehéz időkben a költők szava felerősödik, velük és általuk részben kimondható az, amit a politikusokba belefojtanak, Hajdú Henrik a Horthy- korszakban ezen a területen — ellentétben fordítói tevékenységével — a közvetítő nyelv igénybevételével tanított.

Persze hiba volna azt hinni, hogy irodalmi tevékenysége általános elismerésben részesült. Szó sincs róla. Akiknek érdekük volt a középszerűnek uralma, akik az irodalom kitaposott útjait járták, akik a készen kapott „gondolatokért” lelkesedtek, azok támadták, bírálták, ócsárolták. Kétségbevonták emberi és írói tisztességét is, az egzotikum hajhászá- sával vádolták. Számukra minden új egzotikumot jelentett, mert az zavarta csendes emésztésüket. Jelentéktelen kis írócskákkal is vitatkozott, akiket utolért a legcsúfosabb költőhalál: még életükben elfelejtették őket. De belemart a hivatalos Magyarország írófejedelmébe, Herczeg Ferencbe, akit kioktatott Strindberg jelentőségéről, és kioktatta a kurzus kritikusi cselédjévé züllött Dóczy Jenőt is, aki megkérdőjelezte Pontoppidan jelentőségét.

A műveltség hóhérai mindent elkövettek, hogy Hajdú Henrik gerincét kettétörjék. Agyonhallgatták, majd alpári hangon bírálták, állásától megfosztották, üldözték, megalázták és meghurcolták, börtönbe zárták. Amikor bizonyossá vált, hogy a fizikai terror csak a törpéket készteti meghátrálásra, akkor a lélektani hadviselés eszközeivel kísérleteztek. Pénzzel, jövedelmező állással, ranggal, hírnévvel kecsegtették. Milyen megalázó lehetett Hajdú Henrik számára már az is, hogy a lélekkufárok ajánlatait végig kellett hallgatnia. A pénz megszállottjai képtelenek voltak megérteni, hogy az eszmét, a hivatás- tudatot nem lehet felváltani pengőre. Akik a hazából éltek, azok nem tudták, hogy mit jelent a hazáért élni.

1936 őszén a Vörösmarty Irodalmi Társaság kiadásában megjelent a „Skandináv líra”, amely Hajdú Henrik válogatott fordításait tartalmazta. Az igénytelen külsejű, de a műfordítás csúcsait ostromló kötet elé Halvdan Koht egyetemi tanár, külügyminiszter írt előszót. ,,. . . végtelenül örülök, hogy Hajdú Henrik, ez a kitűnő költő tolmácsolja költészetünket magyar barátaink számára. Hiszem, hogy a „Skandináv líra” megsokszorozza híveink számát az Önök népénél, amelyre évszázados harcai közben mélységes rokonszevvel figyeltünk. Úgy érzem, ez a könyv az északi népek kéznyújtása a magyarok felé.” A kötet 14 norvég, 15 dán és 16 svéd költő műveit tartalmazza. Lenyűgöző teljesítmény, főleg ha tekintetbe vesszük azt is, hogy az átültetett költemények fordító irodalmunk gyöngyszemei.

Itt kell foglalkoznunk egy nagyon jelentős kérdéssel: igaz-e, hogy Hajdú Henrik a skandináv költészet alázatos szolgálatáért elföldelte saját költői amhicióit, pontot tett egy sikerekkel induló, egyéni hangvételű költői pálya végére ? „A skandináv irodalom szolgálatában elvetéltem eredeti alkotásaimat”. Igaz, hogy életművében parányi helyet foglal el a sajátmaga megmutatása; igaz, hogy egyetlen verseskötete 19 éves korában jelent meg; igaz, hogy élete végéig csak nagyon ritkán dalolta ki örömét-bánatát. „Mindig visszariadtam az exhibicionizmus pózaitól” — mondta élete végén, 1969-ben, az „Élet és Irodalom” munkatársának. Kevés eredeti költői termése és nyilatkozatai ellenére mégis költő volt, jelentős költő. „A titáni alkotást” a „Brand”-ot, a „Peer Gynt”-öt és a körülbelül százhúsz skandináv lírikus műveit magyar nyelven csak egy kimagasló tehetségű költő tehette százezrek kincsévé. Hajdú Henrik fellépése előtt a magyar olvasók és színházlátogatók Ibsenben a társadalmi dráma megújítóját látták; költészetét nyersnek, darabosnak, dallamtalannak, tehát élvezhetetlennek tartották. Sebestyén Károly nyikorgócsikorgó „Peer Gynt”-fordítása csak megerősítette ezt a téves nézetet. Hajdú Henrik remekbeszabott Ibsen-fordításaival bebizonyította, hogy a norvég mester költészete csak felsőfokú jelzőkkel értékelhető; ábrázoló ereje, leírásai, szerkesztői tudatossága, formakészsége, ritmusérzéke, zeneisége, rímtechnikája a legnagyobbak közé emeli. Ibsen köl21