A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1966-1967

Arató Antal: A közművelődési könyvtárak szépirodalmi könyvanyagának kialakítása Szabó Ervin korában

rangsorolása a következőképp történt: „A megkülönböztetés értékes és kevésbé értékes szépirodalom között természetesen mindig egyéni és ingadozó, ennélfogva a rá alapozott statisztika sem egészen általános érvényű, legfeljebb megközelítő. Igyekeztünk a megkülönböztetésre objektív mérveket találni. Pl. értékesnek vettük általában az irodalomtörténetben polgárjogot nyert munkákat, lia azok ma már nem is örvendenek közkeletnek. Ezen az alapon nem számítottuk az értékesek közé pl. Dumas regényeit. Nemcsak az írókat osztályoztuk, hanem műveiket is. Pl. Jókainak csak nagyobb, jobb regényeit vettük az értékesek közé.” A felmérés során kiderült, hogy értékes volt a kölcsönzött szépirodalom 72%-a, kevésbé értékes 28%-a. Noha még semmiféle tapasztalatunk nincs rangos irodalom és a lektűr könyvtáron belüli optimális arányáról, ami korszakonként és könyvtáranként is nyilván változik, érdemes ezt az arányt egyik kerületi könyvtárunk 50 évvel későbbi felméréséhez hasonlítani. 1965-ben a ( sillagtelepi kerületi könyvtárban, kevésbé szigorú besorolás mellett az állomány 19%-a, a forgalom 24%-a volt lektűr-értékű mű.9 Kétségtelenül nagyvonalú, s bizonyára valamelyest torzító összehasonlításunkból kiderül, hogy egy mai könyvtár állománya, szolgáltatása a lektűr tartalmi változása mellett alig különbözik a fél évszázaddal ezelőttitől. Mielőtt bármilyen következtetést is próbálnánk levonni ebből a megállapításból, nézzük meg, mit mond Szabó Ervin másik neves munkatársa a szépirodalmi könyvanyag meg válogatásáról. Dienes László, Walter Hofmann könyvtári törekvéseiről írt tanulmányában ismerteti Hofmann idevonatkozó elméletét is. E szerint a legrészletesebben kidolgozott könyvkölcsönzés, könyvköz vetítés még nem elégséges feltétele a szociálpedagógiai munkának: rossz könyvek a legmegfelelőbb esetben sem fogják emelni a műveltséget. Ezzel szemben Dienes vitaanyagként megemlíti Ladewig elgondolását: „annak aki könyvtárba jön, valamilyen irodalmi érdeklődése van, ha még oly csekély is az. Az ilyenek a könyvtár jövendőbeli meghódítottjai, akik elvesznének a könyvtár számára, ha táplálékukat nem találnák meg. Ezekért kell Kari May-t és társait tartani”. — Hofmann múltból ránkmaradt babonának mondja ezt a felfogást s határozottan bírálja az olyan reálpolitikusokat, akik a félponyva irodalmat bevált eszköznek tartják nagy tömegeknek a könyvtárba csábítására. Szerinte így éppen nevelő, ízlésalakító célkitűzéseinket gátoljuk meg, „mert az üzem túlterhelése a fő ellenvetés az egyéni kölcsönzés népnevelő munkájának.” Dienes nem foglal határozottan állást egyik felfogás mellett sem, de hogy az utóbbi állott közelebb hozzá, azt érezhetjük ki abból, hogy az októberi forradalom idején az általa kezdeményezett iskolai reformbizottság ilyen programot fogad el: „Az ifjúság kezébe csak jó olvasmányokat szabad adni. A költői tárgyú ifjúsági olvasmány irodalmi remekmű legyen. A szennyirodalom ellen való küzdelemnek is ez az igazi módja, bár diktatórikus agyoncsapása még gyorsabban célhoz vezet.” Ez utóbbira azonban már nem került sor a következő években. A Tanácsköztársaság bukásával lezárult a magyar közművelődési könyvtárügy hirtelen megújult fejlődése, a könyvtárpolitikában hosszú évtizedekre ismét visszatérnek a népkönyvtári irányelvek.

Rövid történeti visszatekintésünk — úgy érezzük, akár csak kérdés felvetésként is —, néhány, napjainkban is aktuális tanulsággal szolgál. Bár könyvkiadásunkban ma már teljesen értéktelen, selejtes szennyirodalom nem szerepel, a megjelenő műveket mégis csoportosítanunk kell az értékük szerint, ha ez a különbségük nem is olyan szélsőséges, mint 50 évvel ezelőtt volt. Nem hunyhatunk szemet e fontos kérdés előtt, mert elsősorban az ilyen szempontok szerint rendezett szépirodalmi állományon múlik a könyvtár nevelő, gondolkodásfejlesztő szerepe. Szabó Ervin és munkatársai szerzeményezési gyakorlata és szigorú elméleti alapvetése is munkánknak erre a vonatkozására figyelmeztet. Vizsgálódásunk központi tárgyává kell lennie a szépirodalmi állomány értékszerinti rétegeződésének, kihasználtságának.

Ezért nem tudjuk még értékelni az említett, könyvtárunknak az 50 évvel ezelőtti gyakorlattal szinte megegyező lektűr forgalmát, bár kétségtelenül soknak látszik. Ebből a meglepő példából is (aminek létrejöttében általunk nem tárgyalt sok egyéb tényező is közrejátszott) láthatjuk, hogy a nagyszámban megjelenő, társadalmi szükségletet kielé141