A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1963
Szalai György: Budapest nyomortelepei és lakóik az 1920 - 1930-as években. (A Budapest Gyűjteményképanyagának illusztrációival)
tisztességes lakásra esélytelen sokgyermekes proletárcsaládok javarésze stb.) a már említett kalyibatelepüléseken találtak menedékre. Itt, ahol sem házszám, sem utcanév nem volt, sem bejelentési kötelezettség nem terhelte a lakókat, a bűnözők és züllött csavargók is otthonra leltek. Ilyenfajta településszámba ment a Ferencvárosi Kiserdő, mely a Ferencvárosi pályaudvar és az István kórház között terült el 36 holdnyi területen. A főváros 1920-ban az akkor már csak nevében „erdős”, de a valóságban letarolt homoksivatagos területet kiadta konyhakertészeknek. Az első vállalkozók először szerszámosbódékat építettek, majd egymásután jöttek olyanok, akiknek a fészerszerű építmények már nem szerszámos- bódénak kellettek, hanem hajlékul szolgáltak. A viskók legnagyobb része alig két-két és íélmóterre emelkedett ki a földből.12 Ilyen kalyibatelepülés volt az Angyalföldön, az ún. Tarnay-réten is. A főváros megvásárolta a telket és bolgárkertészeknek adta bérbe. A folyamat itt is hasonlatos volt a kiserdeihez. Ezen a kb. 40 hold területen se vége, se hossza nem volt a fáskamráknak, falusi illemhelyekre emlékeztető viskóknak. Ott emelkedtek az Országbíró-utcában, Szent László-úton, Frangepán-utcában és Angyalföld egyéb utcáiban.13 Az említett két kalyibatelepülés parcellázott teleknek indult és nyomortelep lett belőlük. De akadtak olyan települések is, melyek már keletkezésük pillanatától fogva elesett emberek hajlékául szolgáltak. Az itt élők két kezükkel kaparva, a sziklától vagy homoktól ragadtak el maguknak egy-egy földdarabot. így jöttek létre a budafoki barlanglakások és a pesterzsébeti Hangya-telepi gödörlakások. Még szomorúbb körülmények között született a lágymányosi Jeruzsálem-telep, ahol már semmi sem emlékeztetett szabályos településre, hiszen a szokványos építőanyagokból a lakók itt úgyszólván semmit sem használtak fel, hanem sárból és szemétből eszkábálták össze viskóikat. A szükséglakótelepek és viskó városok egészen külön világot jelentenek még az általános nyomor népes világában is. Az itt élők igen gyengécske szállal voltak a városhoz kötve, leggyakrabban még a gyári munka vékony fonala is hiányzott náluk. Legfeljebb a főváros szociális ügyosztályához tartoztak, a segélyek, inségkonyha és egyéb alamizsnalehetőségek révén. Legtöbbjük alkalmi foglalkozást űzött. Nyilvánvaló, hogy a legbizonytalanabb létfeltételek között élők közül került ki a nagy többség. III. Mint már bevezetőnkben említettük, a szükséglakótelepek és viskóvárosok lakói foglalkozás tekintetében nem nagyon különböztek egymástól. A viskóvárosokról ugyan semmiféle adatunk nincs, de az országgyűlési, közgyűlési jegyzőkönyvek, valamint a számtalan újságriport képet ad a helyzetről, s egészen ugyanazt a képet, amit a szükséglakótelepekre vonatkozó néhány, nagy fáradtsággal, nehezen fellelhető és hiányosan vezetett lakónyilvántartókönyv ad. Az ismert néhány statisztika közül a legmegbízhatóbbnak tekinthető Dr. Schuler Dezsőnek, az ismert szociálpolitikusnak, a későbbi városi tanácsnoknak, majd alpolgármesternek a statisztikája. Schuler Dezső egyik legkitűnőbb polgári szakembere és gyakorlati munkása volt a Horthy-korszakban a hajléktalanság kérdésének. A statisztika szerint a főváros által fenntartott szükséglakásos telepeken a családfő foglalkozás szerinti megoszlása 1932. szeptember 25-ig, tehát a világválság negyedik évében a következő volt: 367 napszámos, 194 háztartásbeli, 87 cipészsegéd, 65 géplakatossegéd, 54 segédmunkás, 53 asztalossegéd, 45 szerelősegéd, 33 szobafestősegéd, 32 kőműves- segéd, 21 — 21 kovácssegéd és szabósegéd, 14 péksegéd, 12 esztergályossegéd, 11 borbély- segéd, 9 kereskedősegéd, 124 egyéb iparossegéd, 18 sofőr, 16 pincér, 274 egyéb foglalkozású és 14 telepfelügyelő.14-15 237
