A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1963
Szalai György: Budapest nyomortelepei és lakóik az 1920 - 1930-as években. (A Budapest Gyűjteményképanyagának illusztrációival)
még súlyosbította, bogy a harmincas években Budapest lélekszáma is rohamosan szaporodott, 1930 és 1935 között például 45 177 fővel. Ezek után nem meglepő, hogy a Fővárosi Statisztikai Hivatal jelentésében azt olvassuk, hogy 1935-ben az albérlők és ágybérlők száma Budapesten 16%-kal volt magasabb, mint 1925-ben.4 A huszas évek közepén megtörtént az ún. lakásfelszabadítás, melynek következtében a kisfizetésű és munkanélküli dolgozók teljesen a háziurak kényének-kedvének kiszolgáltatottjaivá válnak: megindul a kilakoltatás kíméletlen gépezete. A régi Magyarország elcsatolt területeiről inkább érzelmi okokból, mintsem politikai kényszerűségből a huszas évek elején Magyarországra visszatért több mint 200 000 család javarészének hajléktalansága ezt az amúgy is sivár lakásügyi képet csak még vigasztalanabbra festette. Ebben a helyzetben a fővárosi szegénység jelentős része a hatóságok által létrehozott barakktelepekre kényszerült, részben pedig a város külterületének különböző pontjain a földből szinte gombamódra kinövő viskótelepüléseken keresett magának hajlékot. Mi különböztette meg az állami és fővárosi barakk-szükséglakótelepeket a viskóvárosoktól 1 Lakóinak összetétele ? Aligha. A nyomor egyforma fekete keresztjét viselték. Hogy a viskóvárosok lakói között már eleve több volt a munkanélküli, a szociálisan teljesen elesett egyén, az nem minőségi, hanem csupán fokozati különbség volt, mert hiszen a harmincas évek folyamán a szükséglakótelepeken is teljesen hasonlóvá vált a helyzet. A főkülönbség létrejöttük körülményeivel függ össze. A szükséglakótelepek kormány- rendeletre, törvényhatósági intézkedéssel, bürokratikus apparátussal jöttek létre, kényszerű bejelentéssel, havi 6 pengős, inségmunkára átváltható lakbérfizetési kötelezettséggel. De a huszas évek második felében már nem épült, nem létesült több szükséglakás; s aki Pestre jött fel munkát keresni, akit kilakoltattak, s nem várhatta meg az állam vagy a főváros segítségét, az úttörő kapavágással, vagy csak a többiek példáját követve, ahol tudta, ott verte le viskójának cölöpéit. Az állami és fővárosi szükséglakótelepek nagyrészét régi hadifogolytáborokból, kórházbarakkokból, raktárakból, elhagyott, roskatag épületekből hozták létre, míg a viskótelepülések főleg a huszas évek folyamán keletkeznek, amikor a budapesti „zöldség- termelők” feladják a földdel folytatott reménytelen küzdelmüket és fölöslegessé vált szerszámosbódéikba maguk, vagy más szegények költözködnek, emberi lakóhellyé devalválva a szerszámosbódékat. A szükséglakások jogviszonyait — kerek húsz éve léteztek már akkor ! — a ,,m. kir. minisztérium 1932. évi 4.780 M. E. számú rendelete” szabályozza. Az 1. § kimondja, hogy „szükséglakás az, amelyet az állam, a törvényhatóság, vagy község kizárólag hajléktalanok elhelyezésére létesít (építtet, bérel stb.) és kifejezetten ilyennek minősít.” Az 1. § 2. pontja megállapítja, kit kell hajléktalannak tekinteni. Eszerint hajléktalan az, „aki körülményeinél fogva képtelen arra, hogy magának és családjának lakást biztosítson.” A 2. § 1. pontja szerint: „a szükséglakást a közület közsegélyezésként nyújtja az arra szorulóknak.” Az első szükséglakások már jónéhány évvel e rendelet kiadása előtt keletkeztek. Statisztikai adatok szerint 1914-ig 349 szükséglakást tartottak nyilván. Számuk az 1915- ben létesített Babér-utcai teleppel 669-re ugrott. Valamennyi a főváros kezelésében volt.5 A szükséglakások azonban állandóan szaporodtak és a harmincas évek elején, a nagy gazdasági világválság folyamán már tekintélyes számot képviseltek. A következőkben közöljük Schuler Dezső statisztikájának 1934-es adatait: 234
