A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1962
Tóbiás Áron: Emlékkönyveink a hazai irodalmi emlékkönyvek sorában
Irodalmi életünkben egy könyvtáros és esztéta, a ma már veterán s tanítványai tiszteletétől övezett professzor, Kőhalmi Béla volt az, aki két érdekes kötetével fontos irodalomszociológiai s ízléstörténeti feladatokat teljesített. Annál jelentősebb ez számunkra, mivel könyvtárunk egykori igazgatójáról van szó, aki a Szabó Ervin-i hagyományokat gazdagította e tevékenységével. Kőhalmi Béla szerkesztette és állította össze az 1918-ban napvilágot látott Könyvek könyvét s az 1937-ben megjelent folytatást, Az új könyvek könyvét. Az első kötet ,,87 magyar író, tudós, művész, közéleti ember és kiadó vallomása kedves olvasmányairól”, az alcím szerint, a második pedig, „173 író, művész, tudós vallomása olvasmányairól”. A könyvtáros Kőhalmi Béla 1918-ban azt kívánta bizonyítani, hogy az ankét, mint műfaj, nem kompromittálódott azzal, hogy színházi pletykalapok, divatos társasági közlönyök mindenféle lealj ásító indiszkréciókra felhasználták, hanem csupán azáltal szegényedett, hogy nemesebb célokra nem használták fel. Ezért tette fel a kérdést a szellem embereinek: a) melyek azok a könyvek (nem csak magyarok), melyek állandó, vagy újra meg újra visszatérő olvasmányaik, b) átmenetileg mely könyvek gyakoroltak mély hatást ? S minthogy a szerkesztőnek nem állt módjában a firenzei Uffizi-képtár önarckép- gyűjteményénél szokásos mértéket alkalmazni, ígyhát arra a levélpapírra, amelyen a választ kérte, a következő mondatokat nyomatta: Nuda veritas (Horatius) Rien n’est beau, que le vrai; le vrai seul est aimable (Boileau-Despréaux) Et voilà justement, comme on écrit l’histoire (Voltaire). Azaz: „A meztelen igazságot”, „Semmi sem szép, csak az igaz; egyedül az igazságot lehet szeretni”, „íme így kell történelmet írni.” A válaszok egyben a háborús psziché jellemző mutatói is, mint ahogy a húsz évvel későbbi kötet a 30-as évek európai téjékozódású intellektueljeinek útkereséseit, olvasmányainak kilométerköveit jelzik. De a szerkesztő szellemi gazdagodását is, aki a második kötet előszavát a következőképpen summázza: „Élettitkok után tudakolództunk, igaz, mert a könyv jelentőségének nekünk tetsző felnagyítását láttuk abban a tényben, hogy a könyvek fordulatot jelenthetnek életünkben, de nem a titkok birtokának vizsgálóbírói kaján örömei kellenek nekünk, hanem az a megismerés, hogy az ember nem csak emberi életet jelent, hanem ennél sokkal többet. Minket egyedül az érdekelt, hogy a könyvekkel, mint környezetünk és világunk más erőivel való birkózásból hogyan születik meg a felszabadult és magára eszmélt ember. Tahiti, vagy a földalatti acélvárak perspektívájából nézve, persze, a sokkönyvű európai ember problémái lényegesen egyszerűbbek.” S mivel célunk nem csak e kötetek ismertetése, hanem figyelem felhívása is, mint értékes alap-olvasmányokra, nem kívánjuk a két Könyvek könyvé-nek statisztikai elemzését adni, mindezt maga is elvégezheti az érdeklődő olvasó. Csupán az egyik mottóra emlékeztetünk, az akkor még fiatal írónak számító Hemingway-től vette kölcsön a szerkesztő: ,,A jó irodalom építő- és nem díszítő-művészet.” A több, mint 250 válasz egyik legbölcsebb megállapítását Szabó Ervin adta, talán hivatalból is, mint a Fővárosi Könyvtár alapítója és első igazgatója, kinek feladata Budapest lakosságának ízlését nevelni, irodalmi ítéletét jobbítani, látókörét szélesíteni... Szabó Ervin, a társadalomtudós vallott először olvasmányairól, majd így fejezi be : „Tökéletlen volna a kép, ha nem említeném meg, hogy költők és regényírók sokszor és mind újra óvtak meg a megcsontosodástól. Hiányosnak tartom ma is mindennapomat, amelyen nem volt módomban, hogy rajtuk és általuk üdüljek fel. Egyenként megnevezni őket nehéz volna. Gyakran olvasom Goethe-t és a magyarok közül Ady-t és Babits-ot. De mellettük régiek és újak, magyarok és külföldiek, tarka egymásutánban kapcsolják össze napjaim kevés szabad óráját a Goethe-i mondás értelmében : Man sollte alle Tage wenigstens 180
