A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1949-1954
Bikácsi Lászlóné: Csoportos foglakozás gyermekkönyvtárainkban
években érezték, amikor könyvkiadásunk még nem látta el a könyvtárakat elegendő mese- könyvvel. Számtalan esetben szomorúan, üres kézzel vagy más könyvvel volt kénytelen elmenni a mesét kérő gyermek, mert az egyre növekvő gyermekolvasó-létszám mellett a mese- kereslet szinte kielégíthetetlennek bizonyult. A mesére vágyó gyermekek kárpótlást nyertek a mese hallgatásában. A könyvtárosokat tehát nemcsak az a felismerés vezette mese elmondására, hogy igen sok gyermek inkább szereti a felolvasást vagy mesélést, mintsem a számára esetleg még nehéz olvasást vállalja, hanem az is, hogy nem tudott minden gyermekolvasója kezébe könyvet adni. A meseolvasás kérdéséről azonban pedagógiai szempontból is kell beszélnünk. Könyvtárainkban gyakran tapasztaltuk, hogy a mese népszerűsége nemcsak a tízéven aluli gyermekek között nagy, hanem igen sok nagyobb gyermek is hosszú időn keresztül a mesét tartja legkedvesebb olvasmányának. Könyvtárosaink nehéz helyzet előtt állottak a felszabadulást követő években, mert a kicsik számára visszatartva a kevés számú mesekönyvet, legtöbbször nem tudták kielégíteni a nagyobbak kívánságát, így történt meg, hogy a nagyobbak ajkáról csaknem valamennyi kölcsönzéskor újra felhangzott a kérés: mesekönyvet szeretnék. Néhány esetben előfordult, hogy a könyvtáros, igen helytelenül, azzal szerelte le ezt a kérést, hogy nagyobb gyereknek már nem való a mese, olvasson regényt. Előfordult az is, hogy az ilyen gyermeket a könyvtáros tudtával csúfolták a többiek, amiért mesét kért. Nem vették figyelembe, hogy a mesét kérő nagyobb gyermek életéből esetleg hiányzott a meseolvasás élménye, hiányzott az a lépcsőfok, mely elengedhetetlen az irodalmi fejlődés útján. Önmaguk megnyugtatására hamis elméletet alakítottak ki, helytelennek bélyegezve a 10—12 éves korú gyermekek meseolvasási kívánságát. Elfelejtették azt is, hogy a felszabadulást követő években könyvtárainkba sereglő gyermekek legnagyobb része a Horthy-rendszer alatt sohasem jutott könyvhöz. Az ilyen könyvtárosok nem segítették elő türelemmel és tapintattal a gyermeknek meseolvasóból regényolvasóvá való fejlődését. Hasonló — szerencsére ritkábban előforduló — jelenségre 1952-ben egy külső kerületi könyvtárban figyeltem fel először. A könyvtáros helytelen módszere következtében egyik napon váratlan, megrendítő esemény történt. Egy tizenegy éves sápadtarcú fiúcska sokáig bámészkodott az üveges polc előtt, sóváran keresgélve a könyvek között. Egy óvatlan pillanatban oldalról benyúlt egy könyvért, s gyors mozdulattal trikója alá rejtette. Magamhoz intettem, leültettem s beszélgettem vele. — Miért vetted el kisfiam, hiszen elkérhetted volna — mutattam az asztalra tett „Székely mesemondók” c. kötetre. A gyermek könnyes szemmel, restelkedve nyögte ki: — Szégyelltem. Már nagy fiú vagyok. A könyvtár érdemei közé tartozott, hogy valamennyi gyermekolvasóról vezetett személyi lapot. (íme a jó szándék s a rossz pedagógia találkozása). Elővettem személyi lapját s láttam, hogy a gyermek csaknem egyéves tagsága alatt csupán egyszer jutott mesekönyvhöz. S amikor jobban megismertem, megtudtam, hogy otthon egyetlen könyve sincs, édesanyja nem él s meglehetősen rideg környezetben nevelkedik. Csak azóta olvas rendszeresen, mióta a könyvtár tagja lett. Hosszú idő telt el, míg ez a gyermek örömmel olvasta a hosszabb történeteket, regényeket. ,,A forradalom kellett ahhoz, hogy olvasók támadjanak minden vasúti őrházban, minden ideiglenes barakkban országszerte, amerre csak gyermekek vannak” — mondja Gorkij.2 Elgondolkoztató és erősen megszívlelendő Gorkijnak ezenkívül valamennyi szava, melyet a meséről ír. „Nincs olyan dolog a világon, amiből ne lehetne okulni. A mesében is mindig akad „oktató” tanulságos elem. Elsősorban tanulságos a mesében a „kitalálás”, elménk csodálatos képessége, hogy messze túllásson a tényeken. A mesemondók képzelete sok évezreddel a repülőgép feltalálása előtt ismerte a repülőszőnyeget és megjósolta a száguldás sebességét, amikor még híre-hamva sem volt a gőzmozdonynak, a benzin- vagy elektromotornak...” „Magamról elmondhatom, hogy szellemi fejlődésemre erős pozitív hatásuk volt a nagyanyámtól és a falusi mesemondóktól hallott meséknek. Nagyon meglepett és erősen növelte előttem a mesék becsét, amikor megtudtam, hogy nyomtatásban is megjelennek. Tizenkét éves koromban kezembe került az ,,Űj arab mesék”, egy XVIII. századbeli vidéki kiadás. Akkor azt gondoltam, hogy minden, amit könyvben kinyomtatnak, igaz...”3 120