A Fővárosi Könyvtár évkönyve 1941
Koch Lajos: Kacsoh Pongrác »János vitéz«-e - Adalék a budapesti színjátszás történetéhez
149 József lett. A rendezést Bokor József, a Népszínháztól átszerződött híres operett- és népszínműíró végezte. A darabot Konti Józsefnek osztották ki vezénylésre, de az énekszerepek betanítását Kacsoh vállalta. Óráit Demkó Kálmán igazgató a gimnáziumban úgy osztotta be, hogy a délelőtt második felében átmehetett a királyszínházi próbákra, másik iskolájától, a Málnai-intézettől pedig még júniusban megvált. A színház személyzete, úgy a magánszereplők, mint a kar, amelyet Kacsoh jelentékeny szerephez juttatott, nagy lelkesültséggel és szorgalommal próbált. Mámoros gyönyörűséggel hallgatta mindenki ezt a zenét. Csupán egy ember volt a színháznál, akinek nem tetszett az egész dolog. Ez Konti. Őt nem szédíti meg ez a muzsika. Állandóan kifogásol. Már a próbateremben rámutatott a hiányokra, szembeszáll mindenkivel, éppen a darab érdekében, aki dícsér. Igazgató, szerzők, rendező, színészek védik munkájukat, de Konti érzi, hogy igaza van. Amikor a próbateremből lekerül a darab a színpadra és a zenekarba, kiderül, hogy a tempók vérteknek, lassúak, a zenekar pedig üresen és fakón hangzik. Midőn Kacsoh partitúrájából az első zenekari próbát megtartották, úgy szólt a zenekar, hogy Beöthy azonnal abbahagyatta és áthang- szereltette egyik karmesterével, Vincze Zsigmonddal, aki néhány nap alatt elvégezte a munkát. A János vitéz azonban így sem tetszett Kontinak, aki a Strauss-, Suppé-, Millöcker-féle iskolából került ki és a bécsi operettzene híve volt. A szélesen hömpölygő, dagadozó, telivér bécsi muzsikát kedvelte, amely olyan volt, mint a nedvektől duzzadó egészséges növényzet. Hitte, hogy Suppé és Strauss zenéje különb a francia operettnél. Talán azért nem várt sikert a János vitéztől, mert e darab zenéjének internacionális részében Kacsoh szívesebben vonzódott a graciózusabb, vidámabb francia muzsikához. Konti nagyon félt ettől a darabtól. À nagy karmestert, aki annyi fiatal tehetség útját egyengette életében, most az egyszer színpadi érzéke cserbenhagyta. Különös, hogy Konti, aki maga is sok szép magyar zenét írt,33) váltig noszogatta Beöthyt, hogy ne adják elő a János vitézt. Midőn Fedák Sári a II. felvonásban a magyar zászlóval megjelent a színpadon, letette a karmesteri pálcát és hátrafordulva Beöthyhez kijelentette, hogy ez a darab nem kell a közönségnek. De Beöthy csak mosolygott, ő már túl volt az első aggodalmon. Tudta, hogy mit csinál. A végén Konti is beadta a derekát, szorgalmasan próbált, maradéktalanul kihozott mindent a János vitéz partitúrájából és diadalmasan verekedte ki a sikert. Kéthónapi kemény munka után a darab megérett a premierre. November 10-én készen állott.34) A premier napjául november 18-át állapította meg a színház igazgatósága. Egy nappal előtte megtartották kisszámú közönség előtt a főpróbát, amelyen résztvett a színházban vendégszereplő Sarah Bernhard és társulata.36) A poétikus cselekmény és zene oly nagy hatást tett a szövegből mitsem értő francia színészekre, hogy a Rózsaszál-jelenetet zokogva nézték végig. Ugyanilyen érzelmekkel kísérték a darab vidám és érzelmes fordulatú meséjét és hallgatták Kacsoh különös hatást ígérő zenéjét a főpróba többi szemlélői, írók, művészek, színészek, akiket ez a darab egycsapásra meghódított. A szakértők körül tehát nem volt baj De mi lesz a közönséggel? Miatta a színház körül mindenki aggódott. Lesz-e sikere annak a darabnak, amelyért a színház oly súlyos kockázatot vállalt, kell-e majd a nemzeti témájú és népies zenéjű darabokhoz nem szokott közönségnek. Ebből következtetve némelyik félénkebb természetű kritikus váltig furcsállotta a három szerző példátlanul merész kísérletét, hogy színpadra merte vinni a magyar mese alakjait olyan zenével, amely tősgyökeres magyarságával vakmerőén különbözött minden más operettzenétől.
