A Fővárosi Könyvtár évkönyve 1941
Koch Lajos: Kacsoh Pongrác »János vitéz«-e - Adalék a budapesti színjátszás történetéhez
145 is idegen maradt a témától. Nem nagyon sietett a muzsika elkészítésével. Bakonyi sürgetésére elvesztvén kedvét, ezzel az egy szóval adta vissza a darabot : Reménytelen. Bakonyinak újból zeneszerző után kellett kutatnia. Volt annak a társaságnak, amely a János vitéz rajongóiból toborzódott és akik érdeklődéssel kísérték ennek a darabnak a születését, egy tagja, Kern Aurél, a Budapesti Hírlap fínomtollú kritikusa. Ő irányította rá Bakonyi figyelmét egy fiatal tanárra, aki a matematika és fizika tanítása mellett zenei'lapot szerkeszt, zenekritikus, zenelméleti műveket ír és komponál. Ez a sokoldalú tanár Kacsoh Pongrác. Pompás, felelte Bakonyi, hisz Kacsoh ifjúkori barátja még Szegedről, szűkebb pátriájából. Mint egyetemi hallgatót és tüzérönkéntest ismerte már a 90-es években Szegeden Kacsoht, aki »akkor csupa fiatalság, csupa erő, csupa élet, csupa talentum volt. És csupa őseredeti fajtiszta, szívettépő vagy újjongásra késztető gyönyörű magyar nóta.«15) Kern Aurél elvitte Bakonyit és Beöthy Lászlót 1904 március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony napján, a Málnai-féle leánynevelőintézet hangversenyére, ahová mint zenekritikus kapott meghívást Kacsoh az intézet növendékei számára szerzett »Csipkerózsa« c. daljátékának meghallgatására. Beöthy Kacsoht nem ismerte még. Hallani sem akart a tanárról, félt attól a gondolattól, hogy valami szürke pedagógus írjon a János vitézhez zenét, amikor az ismertnevű zeneszerző sem tudott a súlyos feladattal megküzdeni. Azonban mégis elment az előadásra, meghallgatta a »Csipkerózsát« és amit hallott, abban volt valami keresetlen egyszerűség. Az apró dalocskák, amelyeket a növendékek elénekeltek, oly közvetlenek voltak és annyi biztató magyaros hang csendül ki belőlük, hogy Beöthy belement a dologba. Bár egyelőre kötelezettség nélkül. Kacsoht ekkor még kis társaság ismerte, de szerencsére közte volt Heltai Jenő is, akinek Kacsoh ekkor már néhány költeményét megzenésítette, mint A hét-ben megjelent »Regény« c. versét16) és így bízott tehetségében, hogy szép zenét ír majd a János vitézhez. Bakonyi, Heltai és Kern rábeszélésére történt a megállapodás Kacsoh és Beöthy László között. Kacsoh megkapta a szövegkönyvet. Ezzel a szöveg az igazi kézbe került, az egyetlen komponistához, aki abban az időben hamisítatlan magyar muzsikát tudott írni, akinek lelke egybeforrott a magyar népi zenével. Kacsoh nagy lelkesedéssel fogott a komponálásba. Néhány nap alatt elkészült az első három dal, Kukorica Jancsi belépője, Iluska dala és a Rózsaszál. Midőn Bakonyi Mária-utcai lakásán először elzongorázta Kacsoh szerzőtársainak a dalokat, azonnal látták a nagy tehetség bontakozását és tisztában voltak az operett sorsával. Sok motívum, dal, köztük a »Kék tó«, a »Megálmodtam réges-régen« átkerült a Csipkerózsából a János vitézbe, de mindamellett ontja magából a szebbnél-szebb nótákat. Szerzőtársai megállapítják, hogy soha zeneszerzővel nem volt oly gyönyörűség együtt dolgozni, mint Kacsohval. A zeneszerzők rendszerint kész muzsikát szállítanak az egyes szituációkra. Elolvassák a darab tartalmát, összebarátkoznak alakjaival és a helyzethez mérten komponálnak stílusos zenét, indulókat, valcereket, duetteket, sőt egész finálékat. A szövegíró pedig írhatja a kész zene alá a verseket. Ez persze könnyű abban az esetben, ha a librettista ért a zenéhez. De pl. Csiky Gergely, aki nem volt zeneértő, nagy nehézségekkel küzdött, midőn Kontival a Királyfogást írta. Azonban a zene betanulása árán sem mondott le arról, hogy ő írja a szöveget Konti gyönyörű muzsikájához,17) a »Fjóra keringő«-höz, meg a »Szökés párosán« sextetthez, amelyet Stefánia trónörökösné is megcsodált, Brahms pedig megtapsolt 1886-ban. Kacsoh nem így dolgozott. Megdöbbentő intuícióval alkalmazkodott a szöveghez. Sohasem írt meg előre egyetlen taktust szövegírói nélkül, de amikor a vers készen volt, egyetlen sor és szó változtatása nélkül zenévé vált, még az együttesekül
