A Fővárosi Könyvtár évkönyve 1939
Kelényi B. Ottó: Egy magyar humanista glosszáí Erasmus Adagia-jához
46 megfogalmazása legtisztábban Cicerónál található fel. Már az augustusi korban kezd a humanitás szónak magas átfogó értelme háttérbe szorulni. A császárok kora általában csak egy humanitást ismer, a filantrópia, az emberszeretet értelmében. A letűnő antik- és az egész középkor valahányszor alkalomadtán ezt a szót használja, jelentését a »genus humánum«, a »vita humana« értelmére korlátozza. A késő antiknak és a korai kereszténységnek felfogása a V!. században Cassiodorus zsoltármagyarázataiban nyer leginkább kifejezést, aki a »virtus deitatis« és a »humilitas humanitatis« fogalmát szembeállítva, az istenség fennsőbbségét bizonyítja az emberi lény alacsonyságával szemben. Ez a humanitás teljesen alá van vetve az istenségnek, mindig nehézkes és törékeny. A másik cicerói értelemben vett humanitás évszázadokra megszűnt eleven és ható fogalom lenni. Petrarca követői látják először mesterükben a humanizmus eredeti tartalmának vissza- állítóját. Ezek az itáliai humanisták valamennyien a római köztársaság idejében megvalósult humanitásnak visszaállításáról álmodoztak, amelyet külső ellenség semmisített meg. Romanitas és humanitás egy fogalommá vált számukra. Az új ember, a feltámasztott régi római ember. És az új műveltség kifejező formája nem lehetett más, mint a legteljesebb pompájában feltámadó latinság; a tiszta, régi latin nyelv. Ennél az első újraátélésnél a humanizmus szó hangzatos, sőt patetikus csengést kap, amelyet antik ember szájából alig lehetett hallani. Erasmus a humanizmus mozgalmával a holland devotio moderna képviselői, a párizsi késői skolasztikusok és Angliában a firenzei neoplatonikusok körében találkozott. Már kezdettől fogva abban különbözik olasz és északi kortársaitól — akiknek tollából oly könnyen folyik a humanitás, —- hogy aránylag ritkán megfontoltan és tartózkodóan él e szó használatával. »Émberinek« — mint 1517 februárjában a »Querela pacis«-ban mondja — nevezzük mindazt ami kölcsönös jóakaraton nyugszik (mutuam benevolentiam). A humanitás szó tehát — folytatja — általában nem az emberi természetet jelenti, hanem az életmódot, amely az emberhez méltó (mores hominis natura dignos). »Bonae litterae reddunt homines« olvashatjuk ugyancsak a Querela-ban. Az irónia könnyű hangját megérthetjük, amikor hozzáfűzte : »philosophia plus quam homines, theologia reddit divos,« a bölcselet emberfelettivé, a teológia Istenhez hasonlóvá tesz, de ami valóban humanitást kölcsönöz, azt csak az irodalmi tanulmányok útján érhetjük el. Ezeket a tanulmányokat Erasmus szívesen és tudatosan nevezi jóknak, azonban mindig változó nevekkel illeti őket. Alkalomadtán »litterae humanae«-nak mondja és nyilvánvalóan kedvesebbek neki a fokozatos változatok mint a »litterae meliores«, »politiores«, »elegantiores«. Analógiák ezekhez az antik változatokhoz a »litterae humaniores« és a »studia humaniora« új kifejezések. Bizonyos, hogy általa lett a »humaniora« kifejezés annyira elterjedté. Nem tudja eléggé magasztalni, mily sok található ebből a humanitásból Angliában és mennyire törekednek Németországban is, hogy a velük született természetüknél magasabbrendű műveltségre tegyenek szert. Magától értetődik, hogy ez a »bonae litterae« és »studia humaniora« amelyen az egyén műveltsége és a nemzetek kultúrája nyugszik, nem csupán alaki, esztétikai és tudományos rendszerből fakadó értelemben jelentkezik. Mert amikor Erasmust mint »humanissimus«-t iidvözlik, ezzel nemcsak tudományos képzettségét, szép stílusát és szellemi képességeit ünnepük, hanem elsősorban az ő művelt emberi lényét. Beszél Erasmus az »officia humanitatis«-ról, a humanitásból folyó kötelességekről, amelyeknek az egyesekkel való érintkezés éppen úgy, mint a népeknek egymáshoz való viszonya, alá van vetve. Ilyenek a »candor«, »comitas«, »lenitas«, míg viszont legrosszabb az »inhumanitas«, minden béke és
