A Fővárosi Könyvtár évkönyve 1939
Kelényi B. Ottó: Egy magyar humanista glosszáí Erasmus Adagia-jához
88 szakítást jelentette. Pelei nem járt külföldön, műveltségét itthon saját eszközeivel alakította ki. És noha ő is ama belátásra jutott, hogy céljai megvalósulását a hazai környezetben hiába keresi a külföldi példák közvetlen megismerésének alkalma híján, nem jutott el arra a végső következtetésre, hogy tanulmányait abbahagyja. A humanista közösségek más példáiból látjuk, hegy ezek ugyan magukban rejtik az amicitia, a colloquium, a sodalitas eszméinek és más hasonló eszmék megvalósítására irányuló törekvéseket és ezek az összetartozáson alapuló, sokszor ki is fejezett eszmék időlegesen meg is valósulhatnak, tartalmuk azonban nagyon sovány marad. Mert a béke és rend még akkor is, ha azok ténylegesen fennállnak, nem egyedüli fenntartói a szellemi megmozdulásoknak. A »szelid« tudományok virágzásba indulásának feltételei a nemes pártfogók, fővárosokban az uralkodók, máshol a hely hatalmasságai. Ők azok, akik békét és rendet teremtenek és megfelelő környezetet a szellem számára. Gyulafehérváron iiyen csak a püspök lehetett, akinek hatalma minden megmozdulás forrása volt. És ilyen tényező még nem utolsó sorban a sejtelmes erejű pénz, amelynek titokzatos hatalma mind a reneszánsz, mind a barokk-kor költőinek, íróinak egyik fő mozgató ereje volt és amely a pártfogók jóindulata által lesz irodalmi tényezővé. Gyulafehérváron ezeknek a tényezőknek hatását hiába keressük. Ezért volt a gyulafehérvári humanizmus a kibontakozáshoz vezető rövid út megíutása után a teljes elmúlásra ítélve. Majd a gyula- fehérvári fejedelmi udvarban Verancsics Antal, mint eleven mozgatóerő fogja szellemi nagyságával pótolni a humanista központosulás hiányzó lényeges feltételeit. Mert mindazoknak a nehéz körülményeknek ellenére, amelyek az ország és a vezető társadalom kettéosztódásával és a hazai humanisták nagy részének külföldön való szétszóródásával együtt jártak, maradt még némi életlehetőség az itthonmaradottak, vagy a közvetlenül Mohács után hazaérkezettek számára is. Ezt az életlehetőséget egyrészt a nemzeti király udvara, a kiskorú János királlyal és Izabella királynéval, másrészt a megmaradt főpapi udvarok nyújtották. De mily messze távol állott János és Izabella udvara Mátyásétól, vagy akár II. Lajosétól. Az a viszonylagos nyugalom, amely az irodalmat tápláló központ lényeges feltétele volt, ekkor már teljesen ismeretlen. A királyi székhely állandóan változott s Buda, valamint Gyulafehérvár e két, még a legtöbb állandóságot mutató székhely is gyakrabban volt az izgalmak, mint a nyugodt élet színhelye. Maguk az anyagi eszközök sem állottak oly bőséggel rendelkezésre, mint a régebbi időben. Az udvart állandóan a gond és bizonytalanság vette körül. Mindezek a nehézségek azonban mégsem tették egész lehetetlenné az irodalmi életnek és a régi, békésebb idők humanizmusával rokon formáit. Mert a neveltetés és a múltból eredő politikai vágyak következményeként a műveltség megvolt még akkor is, amikor az udvar már nem lehetett irodalmi vállalkozások elindítója és támogatója. Az irodalmi termelésre azonban a nemzeti királyság, épúgy mint a politikára, már erőtlen volt, az idegen Habsburg-udvar pedig csak a század közepe táján szokott ahhoz, hogy új országa szellemi ügyeivel törődjön. Az írók nagyon megérezték mindezt. A politikai viszonyok természetes következménye volt, hogy az irodalom a maga konkrét létének feltételeit hamarosan más pontokon kereste. Egyelőre azonban a század ötödik évtizedéig eléggé számosán voltak a magyar humanisták közül, akik az erdélyi udvarhoz tartoztak, sőt a nagyobb és élet- erősebb rész csatlakozott a nemzeti királyhoz. Brodarics István és Frangepán Ferenc mögött már korábbi irodalmi tevékenység állott. Már kevésbbé érintette a korszerű irodalmi műveltség Verbőczy Istvánt és Statileo Jánost. Statileo 1528-ban kapcsolódik az erdélyi közösségbe. Családja a dalmáciai Trauból származott, apja bizonyára a Berislo-családdal való rokonság folytán már Magyar
