A Fővárosi Könyvtár évkönyve 1939

Kelényi B. Ottó: Egy magyar humanista glosszáí Erasmus Adagia-jához

116

amikor a »comedens labra prae iracundia« magyarázatot olvassa, aláhúzza a mondatot és megjegyzi hozzá: »sic factitabat Georgius Dósa latro ille inclytus«. (p. 224.) Legérdekesebb megjegyzése azonban a »Similes videntur captivis ex Pylo« című adagiumnál olvasható, amelyet azokra szoktak vonatkoztatni, akik »vultu sunt miserando, nempe pallidi, squalidi, macilenti.« Ehhez a mondathoz Pelei hozzáfűzi: »Georgio Dósa sub Castro Themeswar confecto et trucidato. Cuius supplicio non debuit una parari simia : nec serpens unus : nec culeus unus. Tales ex eodem Castro exiere. Qui illic

Saguntina fame Iaborabant et de iis actum erat, ni Joannes Scepusius vaiivoda Transylvanus ocius praecucurisset et suppetias tulisset.« Vagyis elpusztult volna Temesvár, ha János vajda nem hozott volna időben segítséget. (p. 244.)

A »Fuere quondam strennui Milesii« kezdetű adagium azokról szól, akik elvesztették régi szerencséjüket és elfajzottak őseiktől. Pelei megjegyzi: »sicuti Hungari nostri«. (p. 97.) Ugyancsak ez a gondolat ismétlődik meg a »Fuimus Troes« kezdetű adagiumnál, amelyet Pelei is magyaráz : »ubi peri isse quempiam significant«. Majd a következőket írja : »hoc adagium proh dolor Hungari nostri dictitare possunt videlicet rege amisso et Pannónia a turcis depopulata 1526«. (p. 98.)

Az országot fenyegető végső pusztulás képe nem egyedül Peleiben hagyott nyomokat. De a reá vonatkozó kijelentések az egykori íróknál sehol sem annyira kifejezőek, mint Peleinél. Nem a félelem keltette sejtés, hanem a szomorú való reális megfigyelésének jelei. De Peleinél nemcsak a vigasztalan jelen tudata nyer kifejezést. Ismeri Ő azt a normát is, amelyhez a hazai és külföldi források egyaránt a Jagellók korának szomorú viszonyait mérni szokták. Az a norma, amelyet Mátyás király adott, akinek emléke él a köztudatban, aki az ország javát szolgálta, nem úgy mint a Jagellók és aki a tanácsban és tettben egyaránt erős volt. Pelei aláhúzza az adagiák »consiliis simul et facto valens« hangzású mondatát és a lap szélére írja: »ut rex Mathias«, (p. 234.)

Mily messze van már Peleitől a Mohács előtti európai humanimzusnak az antiquitas által nyújtott műveltségi eszményképről alkotott látomása. Az »aranykorról« alkotott eszménykép ugyan nálunk hanyatló viszonyaink között tárgyila- gosabb megítélést nyert, mint egyebütt külföldön. Közvetlen a mohácsi vész előtt már sokan vannak nálunk, akik szinte ösztönösen érzik a közelgő veszélyt és a múlt és a jelen értékmérő súlyai irodalmi térről a politikai síkra helyeződtek át. Az államéleti erőt szimbolizáló Mátyás alakja megkezdi hódító útját. Ő az írók és gondolkozók elismerésének tárgya és a magyar humanizmus vélemény-nyilvánítása nem vész el a mohácsi síkon. A jövő felé irányított gondolatok a Mohács előtti magyarságnál bizonyos megnyugvásban nyilvánulnak meg. A politikai szétesés látása a növekvő török veszély réme azonban a valósághoz való visszakanyarodást eredményezi.128) Míg Nagyszombati Márton a török ellen összefogásra buzdító műve végén azt írja, hogy majd ha az egység és az erény ül diadalt, derül ránk az új aranykor, az »officium vatis« szerepe Peleinél mintha inkább a társadalmi visszásságok megszüntetésében keresné a megoldás kulcsát. Az a sok gyarlóság, az a számtalan társadalmi és egyéni bűn, amely a nemzet régi dicsőségéről való lesiklásnak főoka, orvoslásának forrását természetszerűen csak ezeknek a bajoknak megszüntetésében találhatja meg. Pelei azonban idáig nem jut el és nem lesz belőle jós, aki a szebb jövő Ígéretével kecsegtetne. De nem is akart jós lenni, mert csak magához szólották gondolatai és a tények megállapításán túl nem jutottak. Még csak vigasztalni sem akarta magát, mert hiszen a sors számára minden kivezető utat bezárt és késő öregségére csak a sírt hagyta nyitva.