A Fővárosi Könyvtár évkönyve 1939
Kelényi B. Ottó: Egy magyar humanista glosszáí Erasmus Adagia-jához
108 Joannes doctor-nak nevez és kívüle Nyiresi és Erdődi János főesperesek. Ezekről azonban nem tudjuk, hogy a püspökséget keresték volna. Ellenben Gosztonyi utóda Statileo János lett, aki talán Budáról keresztezte Pelei útjait. A »Dignus qui cum in tenebris mices« című adagiumnál Erasmus arról beszél, hogy addig, ameddig valaki nem csalatkozik, nem veszti el reményét. Pelei megjegyzése ezekhez a sorokhoz szintén Imre deákra vonatkozik amikor azt mondja: »ego Tho. Pelei sic Emerico credebam séd deceptus sum.« (p.86.) Nagyon sokszor visszatér még szinte ugyanazokkal a szavakkal Imre deákra és amikor csak alkalma van rá elhalmozza őt szidalmakkal. A »cerite cera dignus« című adagiumnál is Imrére vonatkoztatja a szólamot, amikor azt mondja: »Emericus Sirinus literator Francisci Vardai servus cerite cera dignus.« (p. 108.) Jellemző, hogy Rómában történt sikertelen kísérlete nem hagyja nyugodni: »Emericus Sirinus Roma fato sinistro rediens, quae mihi narrat quominus episcopatum adsecutus sum, hiberas Naenias esse puto, et meras nugas.«(p. 143.) Általában az emberi gyarlóságnak rendkívül sok az irodalomban is felmerülő változatát sokkal jobban használja fel saját élete eseményeinek vázolásában, mint a szellemileg és erkölcsileg magasabbrendű adagiumokat. Láttuk már Várdainál, hogy a »hydrus in dolio« cimű adagiumnál Várdai mellett Imre deákot hasonlóan megbélyegzi, mint aki püspökével együtt élete romlásának oka volt. Folytatódnak a becsmérlő kifejezések Imre ellen a »ne ligula quidem dignus« adagiumnál: »ut Emericus Sirinus literator vei pocius veterator et circumscriptor«. (p. 242.) Ugyanilyen a »Quae dolent ea molestum est contingere« adagiumhoz fűzött megjegyzés: »veluti mihi Thomae Pelaeo contigit in facto episcopatus, qui perfidia Emerici Sirini nuncii impostoris et nebulonis et operám et impensam perdidi«, (p. 241.) Ilyen az »astutior coccyce« kezdetű szólamhoz fűzött megjegyzés: »ut Emericus Sirinus qui astu pecunias meas apud se reservavit«. (p. 247.) Vagy a »Cantharo astutior«adagiummal kapcsolatos megjegyzése: »ut Emericus Sirinus literator qui voce sua mellea mihi imposuit.« (p. 199.) Imre deákon kívül még egy László nevű deák szerepel Pelei jegyzeteiben. Ez a László volt az, aki Pelei levelét Gosztonyi János győri püspökhöz vitte el Budára: »ego Thomas Pelei quum Budám ad antistitem Jauriensem Joannem Gozthon literas mittere destinassem, rogavi Joannem doctorem reverendissiini domini mei Francisci Vardai episcopi Transylvani secretarium, qui Budám iturus esset, scripsit ad ine, Ladislaus literatus ibit. Dignus qui cum in tenebris mices, hac spe fretus, literas dedi Ladislao ad episcopum Jauriensem quas bestia ipsa supressit«. (p. 86.) Szóval László diákról sem volt Peleinek valami jó véleménye. A XIV. századtól kezdve az egész országban gyakran találkozunk deákokkal, egyházi és világi életben elhelyezkedett iskolásokkal, akik rendszerint valamely peres fél helyszíni megbízottjaiként szerepelnek mint a határozatok végrehajtói, vagy pedig mint írnokok, jegyzők, közjegyzők és bírák. Ők az ügyvédek régi típusai, de egyszersmind sáfárok, titkárok és sok esetben kalandorok. Az ő soraikból kerülnek ki a csodadoktorok, a hadiszerekhez értő fizikusok, orvosságos emberek és mérgeket ismerő apothekáriusok is. A régebbi esetenkint való alkalmazásukat lassanként az állandó szolgálat cserélte fel. Világi és egyházi tisztségeket viselő emberek egyaránt tartottak ilyen literatust, aki elsősorban a fogalmazás mesterségéhez értett, de emellett járatos volt a számvetésben, az orvoslásban és időjóslásban és jogi ismeretei is voltak. Mint legutóbb Kardos Tibor kimutatta, úgylátszik
