A Fővárosi Könyvtár évkönyve 1939

Kelényi B. Ottó: Egy magyar humanista glosszáí Erasmus Adagia-jához

100

Horatianum illud vitae summa brevis spem nos vetat inchoare longain, improvisa nam laeti vis rapuit rapietque gentes, Melius autem est nos recte vivere, quam múlta scire, (p. 27.) Reménytvesztett öreg korában írta e sorokat, de még ekkor is él benne a vágy, hogy Bécsbe és Itáliába menjen főként a görög nyelv megtanulására és a latinban való járatosságának tökéletesítésére. De kora már erre nem alkalmas és miként az öreg papagály tanítha- tatlannak és feledékenynek érzi magát. Előtte áll Horatius szép tanítása, hogy az élet rövid ideje megtiltja, hogy nagy reményeket állítsunk fel. Vigasztalja azonban magát egy másik szép szólamban, hogy jobb dolog helyesen élni, mint sokat tudni.

Más alkalommal az »Anser inter oroles« kezdetű mondás ismét saját bajaira figyelmezteti: »Ego Thomas Peleus dicere ausim conscius ignorantiae nieaeAt argutos anser inter olores strepere nolui, est nam perniciosa quorundam labes et macula ut plus in fronte ostendant quam in recessu valeant.«(p. 77.) Vagyis ismerve tudatlanságát, nem akar a környezetében levő hangos hattyúk között mint a lúd kiáltozni. Ismeri az embereknek azt a rossz tulajdonságát, hogy többet akarnak kifelé mutatni, mint amennyit önmagukban érnek.

Ügy látszik, akadtak Gyulafehérváron, akik kifogásolták, hogy Pelei állandóan a pogány klasszikusokkal foglalkozik, amivel valószínűleg hivatásbeli kötelességeinek elhanyagolása járt együtt. Erasmus szavaival vigasztalja magát, amikor azt mondja, hogy ő mindent elhanyagolva, miként a méh röpdös egyik könyvről a másikra: »Qui mihi Thomae Peleo vitio vertunt quod identidemin libris gentilium versor illis obicere soleo me apiculas imitarior quae praeteritis reliquis ad ea dumtaxat advolo.«(p. 112.)

A »Quot servos habemus totidem habemus hostes« című adagiumnál Pelei felkiált, hogy ennek a szólamnak az igazságát akárhányszor javainak elvesztésével és élete veszélyeztetésével tapasztalta: »Id quod ego Thomas Peleus

non sine rerum mearum dispendio et capitis discrimine saepenumero expertus sum.« (p. 135.)

»Magis sibi placet quam Peleus in machaera« kezdetű szólamot Erasmus arra vonatkoztatja, aki mód felett dicsekszik bizonyos dolgokkal, miként Achilles dicsekedett a Vulcanus által készített karddal. így szeretne Pelei is dicsekedni sorsának jobbrafordulásával, amely eddig vele szemben mindig mint mostohaanya viselkedett, akár az ő tudatlanságából, akár pedig az emberek rosszindulatából alakultak ilymódon ügyei: »Utinam Vulcanus mequoque Thomam

Peleum aliquando hoc donasset gladio qui hactenus fortunam ipsam in cunctis fere rebus meis novercantem mihi cognoverim, sive id ex inscitia mea seu hominum rrialitia perfidiaque evenerit.« (p. 172.)

Szent Jeromos a papság életéről írt traktatusában arra figyelmeztet, hogy mindenki óvakodjék, nehogy a hírterjesztők harapós nyelvükkel kikezdjék. Az »Inimicus et invidus vicinorum oculus« című adagium juttatta ezt a mondást Pelei eszébe. Ezzel ismét kellemetlen szomszédaira emlékezik és közelebbről meghatározza, mily szerencsétlen helyen van a lakása, ahol a várnépek állandóan megkeserítik életét: »Id quod ego Thomas Peleius experimento didici, qui Albae Juliae Transilvanae habeo domum turri proximam et vicinam, in qua turri demorantur castellani et ceteri id genus canes mordaces meam subinde discucientes vitám, decern vitiis instructions.« (p. 192.)

Pelei életének egy másik sokat hangoztatott törekvése volt, hogy püspöki székbe emelkedjék. Ügy látszik, ezt a gyöngéjét Gyulafehérváron hamarosan