A Fővárosi Könyvtár évkönyve 1939
Kelényi B. Ottó: Egy magyar humanista glosszáí Erasmus Adagia-jához
96 kiválóbb férfiak közül csak igen kevesen érik el az öregkor küszöbét, viszont mások a teljesen haszontalanok nem egyszer Tithonus koráig jutnak el. Ezt a könyvet a kiadó a tanulni vágyók kedvéért adja ki és nem hallgatja el, ami különben magától értetődik, hogy a legnagyobb gondossággal ügyelt arra, hogy a fordítás az eredeti kézirattól egy körömnyit se térjen el. Kivéve, ha kiváló görög szerzők tanulmányozása arra az elhatározásra vezetett, hogy némely eredeti szöveget a helyesebb olvasásban adja. Ha a fordításokba és módosításokba néha bizonyos hibák csúsztak be, azért az olvasó bocsánatát kéri. Ez az előszó kétségtelenül kifejezi a kornak az Adagia-ért való lelkesedését és a »humanisták fejedelme« iránti hódolatát. De magyarázatul szolgál egyszersmind Peleinek Erasmusról alkotott fogalmi képéhez is. Akármi legyen is az előszószeríí bejegyzés eredete, Pelei más alkalmakkor is megtalálja a módját, hogy Erasmusról táplált véleményének kifejezést adjon. A mű címlapján kaligrafikus humanista írással a következő bejegyzést olvassuk : »Ego Thomas Pelei non solum studiorum verumetiam studiosorum amantissimus nescio quid maius de hoc ipso Erasmo dixerim, quam quod est homo facile doctissimus, et veluti alter Theophrastus divina eloquentia praeditus« (nnp. 2.). A mű utolsó lapján költői hasonlattal élve nyilatkozik Erasmusról: »Quemadmodum hortus omni floruin et arborum genere vernans rés elegáns videtur, itidem Erasmi stylus ubique latinitatem puram, castam, floridam, redolet«. (nnp. 249.) Vagyis Erasmust Pelei tudománya miatt tartja különösen becsben. A »homo doctus« és »eloquens« a kor humanista ideálja, amit Erasmus képviselt legtökéletesebben. Pelei is jól tudta ezt és egyéb dicsérő kijelentések mellett ez alkalommal azt írja Erasmusról, hogy ő a latin nyelv szülője, (p. 189.) Ép Erasmus példáján láthatta Pelei, hogy a stílus a klasszikusok páratlan alaposságú tanulmányozása által csiszolódik tökéletessé. Számára pedig legfőbb célt jelentett a klasszikusokban való járatosság és a stílus szabatossága. Láthatta egyszersmind Erasmus példájából, hogy dialektikával, tetszetős idézetek egymásmellé halmozásával minden elvet igazolni lehet. A szép szavakban való gyönyörködés, a klasszikus idézetek formai és tartalmi tökéletessége volt elsősorban az a szempont, amely Erasmust és az Adagiat oly kedvessé tette Pelei számára. Azonkívül a glosszák kötetlen formája, amely sem összefüggést, sem logikai sorrendet nem tételez fel, saját megjegyzéseinek megrögzítésére is különösen megfelelt. Peleinek a glossza írására szolgáló adagium kiinduló pontot jelent, de amelyen túl csak annyit árul el önmagáról és mondanivalójáról, amit éppen jónak talál. Lehet ez pillanatnyi hangulat, de egyszersmind megszilárdult meggyőződés eredménye is. A spontaneitás jellemzi különösen. Nem kell elmerülni a gondolataiban, mint ahogy mestere sem teszi ezt. Viszont éppen a glossza kötetlen formájánál fogva is alkalmas arra, hogy kevés szóval sokat mondjon, igaz, hogy nem mindig a világos kifejezés javára. Célja csupán a szép idézetekben való gyönyörködés a maga számára és azoknak a pillanatnyi élményeknek a megrögzítése, amelyek hangulatával és képzettársításaival éppen találkoztak. Ez a kifejezésforma Erasmus szellemének is legjobban megfelelő. Azokban a glosszákban, amelyekben Pelei Erasmushoz kapcsolódik megismerjük a Pelei által ismert és felhasznált Erasmus-irodalmat. A bejegyzések sorrendje szerint az első Erasmus-mű, amelyről Pelei megemlkezik a Szent Márk evangélistához írt és I. Ferenc francia királynak ajánlott parafrázis. Az Erasmus által annyira hangoztatott béke szükségességének gondolata merül fel benne, amikor Erasmust idézve leírja : »Nec quisquam interim exoritur pacifi-
