A Fővárosi Könyvtár értesítője 1910
1910 / 2. szám - Staindl Mátyás: A Dresden-plaueni könyvtárról
155 A DRESDEN-PLAUENI NÉPKÖNYVTÁRRÓL 156 adtak ki, mert hiszen 31 csoportban kell a szóbanforgó könyv lapját keresni. Ez azonban csak látszólag van úgy, mert tényleg legfeljebb két percig tart egy-egy törzslap fölkutatása s tekintve azt, hogy ilyen természetű könyvtárban elég ritka eset is, hogy valamely olvasó határozott könyvet kér — napjában egyszer-kétszer — : a kölcsönadott könyveknek ez a nyilvántartása igen gazdaságos, jóval kevesebb időt igényel, mintha más, egyetlen csoportosításban (helyszám vagy betűrend szerint) naponta az összes térít- vények közt kell kiböngészni azokat, amelyeknek kölcsönzési határideje lejárt. Ha valaki olyan könyvet kér (leginkább a tudományos irodalomnál fordul ez elő), amelyik épen nincs kéznél, 10 pfennig lefizetése ellenében megcimezhet magának e célra nyomtatott levelezőlapot, melyen ez áll: Értesítjük, hogy alul említett könyv holnap estig rendelkezésére áll. Ezt a lapot az illető könyv törzslapja helyére sorozzák be. (A törzslap épen levelezőlap nagyságú 1), s így azonnal észreveszik az előjegyzést, amint a könyv beérkezik. Több kötetes munkából is csak kivételesen ad a könyvtár egynél több kötetet, mert lehet, hogy az első kötet után az olvasó a többire már nem lesz kiváncsi. Ha esetleg valamely munka folytatása nincs kéznél, az ilyen kötet beérkezéséről ingyen értesítik az olvasót, valamint gyakran hiába kért tudományos munkáról is a proletár olvasót. Hogy milyen finom könyvtár-pedagógiai tapintattal dolgozik Hofmann, az kiviláglik abból is, hogy hogyan szoktatja olvasóközönségét a könyvek megbecsülésére. Minden könyvet, melyet a könyvtárból elvisznek vagy visszahoznak, be kell csomagolni. A könyvkiadóhely mellett áll egy asztal, felette nagy betűkkel e fölirat: Hier einschlagen! (Itt becsomagolni 1) E kötelezettség alól nincs kivétel s Hofmann mosolyogva jegyezte meg, hogy csak figyeljem meg jól, hogy milyen komolysággal teljesítik ezt a parancsot nemcsak az iskolás gyerekek, hanem a ruházatuk s a megjelenésük után ítélve jobbmódú úri nők is. Ez a jó szokás is, mint Hofmann említette, csak ebben a könyvtárban van meg s nem annyira azért jó, mert a könyv tisztaságát védi meg, hanem inkább azért, mert indirekte arra tanítja a közönséget, hogy a könyvtári könyv idegen tulajdon, értékes és nagyon megbecsülni való dolog. Minden könyv tábláján belül egy kis nyomtatott figyelmeztetés is olvasható: „Figyelmeztetésül! A könyvtári szabályrendeletre való hivatkozással még egyszer kérve-kérjük e helyen is, hogy a könyvekben csak tiszta kézzel lapozzanak, ne adják oda használatra másnak s főleg tartsák távol gyerekektől. A könyvtár minden megállapított csonkítást vagy beszennyezést kérlelhetetlenül büntet. Az olvasó érdekében áll, hogy az általa okozott csonkítást vagy beszennyezést maga jelentse be. A könyvtár-igazgatóság.“ A könyvtári szabályzat pedig külön figyelmezteti az olvasókat, hogy aki könyvet károsít meg, olvasótársát károsítja meg, mert csak szép és tiszta könyvből esik jól az olvasás. Érdekes az olvasók ellenőrzése is, hogy nem tettek-e kárt a könyvben. A könyvet beszolgáltatásakor elvből nem nézik meg. Mert ha a tisztviselő talál is hibát benne, holtbizonyos, hogy a kölcsönvevő azt fogja mondani, hogy így kapta. S igaza lehet. A könyvtáros pedig tekintélyének veszélyeztetése nélkül csak olyan hibákért vonhatja felelősségre az olvasót, melyeket rábizonyíthat. E célból délelőttönként, amikor nincs hivatalos óra, a beszolgáltatott könyvek egy részét gondosan átnézik, azt sem teljesen, hanem pl. az első száz oldalát s a könyv törzslapjára feljegyeznek minden kéznyomot, foltot, szakítást, stb. (L. a 2. mintát.) Ha már most a könyv újra beérkezik, megint átvizsgálják ugyanazt a száz oldalt s ha új hibákat találnak, a biztosság érzetével vonhatják felelősségre az olvasót, aki a könyvtár detektiv- szolgálatát megismerve, csaknem kivétel nélkül beismerő vallomást tesz s a jövőben bizonyára kényesebben bánik a könyvvel. Az első intés rendszerint megteszi a kívánt hatást, másodikra a legritkább esetben kerül a sor s dicséretére legyen mondva a tisztasági érzékéről egyébként is jóhírü drezdai közönségnek: könyveik tényleg meglepően tiszták. A könyvtárt működésének harmadik évében már annyira igénybe vette a közönség, hogy a tisztviselők nem tudták többé az olvasókkal azt a benső viszonyt fönntartani, mely a könyvtár alapelvei közé tartozik. A dotáció több tisztviselő alkalmazását nem engedte meg s így a kölcsönzés forgalmának csökkentésére kellett törekedni. Ennek pedig alig van más módja, mint a kölcsöndíj szedése, melynek viszont az a nagy hátránya, hogy az olvasóközönségnek épen azt a részét sújtja érzékenyen, amely részére a könyvtárt elsősorban alapították: a munkásosztályt, és a könyvtárt továbbra is legsűrűbben a jobbmódú polgári osztálynak sokszor nagyon is ráérő asszonyai fogják igénybe venni, akik, tapasztalat szerint, legkevésbbé kímélik a könyvet és leginkább tartogatják távol a jobb könyveket a proletárosztálytól. Hogy viszont a munkásosztálynak kisebb dij mellett adjanak kölcsön könyvet, vagy teljesen ingyen, az viszont bántaná a munkásosztály érzékenységét s könnyen magára öltené a jogosan gyanús szemmel kisért jótékonykodás színét. Ezeket elkerülendő, Hofmann a kölcsöndíj szedésére époly szellemes, mint kiváló szociális érzékre valló módot választott. Mindenki, aki a könyvtárba beiratkozott, havonta négy kötetet ingyen kap kölcsön. Aki ennél többet akar olvasni, kötetenként tíz pfenniget fizet. Ez a kis könyvtári adó annyit eredményezett, hogy a kölcsönzés az előző év forgalmához képest csak normálisan emelkedett, 5275 olvasóról 5441-re, s a kölcsönadott kötetek száma évi 82.105 kötetről 72.507-re apadt le, tehát elég jelentékenyen. A könyvtári személyzet ekként fölszabadult erejét termé-
