MAGYAR UMBRIA 1944. július- 1946. december

Látogatásom Br. Apor Vilmos püspöknél. — Fr. Kegyes An-tal I. é. t

dottuk neki. Ám az ember nem volt megelégedve a válasszal, mert imigyen válaszolt: — Menjenek a titkár úrhoz, mert a Kegyelmes úr képes ő maga kiköltözködni, hogy másoknak helyet tudjon adni. Lássák a vár tele van menekültekkel. Ha titkár úr megengedi, akkor nem bánom. — Ott volt a titkár úr is — mondjuk a bácsinak. — Jó, jó, és közben markába nyomtunk egy kis dohányra valót. Közben Imre a lovakat bevezette. — Bácsi, aztán jó püspöki abrakot adjon a lovaknak, mert lássa csak, milyen gémberedettek — mondotta nevetve Imre. Valóban a lovakat sikerült bekötnünk és az ember jó csomó szénát tett eléjük. Távozóban még egyszer megsimogattuk „jószágunkat" és a két jámbor ló felénk nézett hálás, könnyes szemekkel, mintha azt mondták volna: — Jól van kis gazdáim! Utána mi is szállás után mentünk. A kérdéses kis szobát átengedtük menekült pesti házaspárnak, mi pedig beköltöztünk a pálmaházba, ahol találtunk több darab matracot is. Leheveredtünk, kipakoltuk kis elemózsiánkat és hozzáláttunk az evéshez. Addig ettünk, míg tartott belőle. Majd az édes álom lezárta szemeinket. Még Lajos félálmában mondta: — Pajti, sohase hittem volna, hogy ember ilyen jó és egyszerű legyen. Pedig nagy úr! Négy napig voltunk itt. Hadapródom visszajött azzal a parancscsal, hogy vonuljunk be a hadosztályhoz. Elbúcsúzni már nem tudtunk, én levélben köszöntem meg drága Püspök Atyánk szívességét, és egyben boldog újévet kívántam neki. Körülbelül rá egy hétre kaptam választ, amelyben megköszöni jókívánságaimat és főpásztori áldását küldi Édesanyámnak és nekem! * Jöttünk visszafelé. Mi nem mentünk ki Németországba, mikor az egész ország megszállás alá került. Amint bandukoltunk „Hazafelé", hallottuk egész Csallóközben: — A győri Püspök mások tisztaságának védelmében áldozatul esett. Egymásra néztünk: szemünkben könny gyűlt. Talán por került szemünkbe s attól könnyezünk? Távolról sem. Szívünk sebződött meg. A hívek is, mi is a jóságos Atyát, Főpásztort sirattuk. Szentül élt, szentként halt meg. Egész valójukban illenek rája az Úr szavai: Majorem caritatem nemo habet, ut animam suam ponat, quis pro amicis suis. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért. * 1945. július hó 22-én érkeztem haza. Báró Apor Vilmosnak jóslatszerű mondása beteljesült: Mindenkit életben találtam. Igaz, sokáig betegek voltak, és csodálatos isteni segítséggel a nagy nyomorral megküzdöttek. Mindenünk megmaradt, és a harcok folyamán senkiben és semmiben nem esett kár! Fr. Antal.