MAGYAR UMBRIA 1944. július- 1946. december

Szemben Szent Ferenccel. — Fr. Sós Ányos VI. é. t

a szárnyas szeráf beleégette Ferenc testébe az öt lángoló sebet. A kegyeletes tisztelet szelleme így segítette őt a természetfeletti élet elindulásában és a csúcsra érésben. Nem illúzió, sem véletlen, hogy a kegyeletes tisztelet, amit egyszerűen a valóság iránt való tiszteletnek nevezhetünk, Szent Ferenc lelkének lényeges vonása, ami nélkül magyarázhatatlan élete. Erre azonban azt mondhatjuk, hogy felesleges itt új fogalmat bevezetni. Szent Ferenc egy rendkívüli szeretetre képes és rendkívüli szeretetet igénylő ember, annyira, hogy még Istent is magához vonzotta. És ez a rendkívüli szeretet eléggé megmagyarázza őt. Lehet, ez is teljesen igaz, de ha a szeretet előzményeit keressük, feltétlenül ott találjuk ezt a tisztelő odafordulást a valósághoz. Ez a kiindulás, mely megindítja az ismerést. Ezért a tiszteletért hálás a valóság és leleplezi magát, ezután már bontakozhat a szeretetnek az élete. A tisztelet a termékeny talaj, a szeretet a dús növényzet. A tisztelet a gyökér, a szeretet a korona. Szent Ferenc az az ember, aki mindent tisztel, mindent szeret, mindenütt hajolva jár és mégis teljesen önmaga jelenik meg. Egyéniség ő a nélkül, hogy mással szemben állna; a valóságba kapcsolódik, a nélkül, hogy megszűnne egyéniség lenni. Az egyéniségnek nem torzója, hanem remeke. Ez életének titka, előttünk még mindig rejtély, mert mi az egyéniséget, a felszabadulást a tagadásban, a tiszteletlenségben, a durvaságban keressük, azért csak torz ábrázolatai vagyunk az igazi egyéniségnek és a valódi szabadságnak. A valósággal való kapcsolatot pedig követeljük, erőszakoljuk, rátámadunk arra, ami csak a tisztelő odafordulásnak tárja ki magát. A lét van annyira önérzetes, hogy a tiszteletlen követelőzésnek bezárkózzék. Ebben a fölényeskedésünkben csak a saját gondolatainkat, elfogultságainkat tudjuk meglátni a valóság dúsgazdagon színes világában. S ez a fakó árnykép visszahat a fölényes szemlélőre, arra a cinizmusra kényszeríti, amely megvakultan minden tiszteletreméltóra egyet legyint, minden törekvést és akarást előre lemosolyog, életet ítél, s nem alkot. Szegény lesz, nagyon szegény. Kiszakad a termékenyítő valóságból, s magára marad. Chesterton azt mondja, hogy az embereknek negyven napig kellene bőjtölniök, hogy egy fülemüle füttyöt meghallhassanak. Amilyen szellemes, olyan igaz. Az ember azért belefárad ebbe a tiszteletlenségbe, és megunja a gúnyt, a lelki cigányságot — ahogyan Schütz nevezi az olyan embert, aki semmit sem tisztel. A bensőségre vágyódó emberek, a szentek, a költők és művészek, akikben nagyon él az igény, hogy kibéküljenek az elnémult léttel, Istennel, emberrel, földdel, virággal, ezek unják meg leghamarabb ezt a lelki magatartást. S mikor ezt kínlódj ák magukban, —- mert őszinték — rátéved szemük Szent Ferencre, akinek kitárta titkait a valóság, akkor megismerik őt a nagy tisztelőt, a paradicsomi embert, mely bennük is él, de meg nem születve. Ezzel az egyetlen megszületettel mindenki rokonnak érzi magát, mindenki ráismer, és benne megsejti a paradicsomi ember boldogságát: a finom tiszteletre hálásan válaszoló élet versengését.