MAGYAR UMBRIA 1934.

Szűz Mária természetes édesanyja Krisztusnak, akkor Krisztus is természetes fia Máriának. így tehát Krisztusban két íiúság van : egy örök, a mennyei Atyjához viszonyítva és egy időbeli a Szűzanyához viszonyítva. S mind a két fiúság reális relációban gyökerezik. Scotus ellenfeléi azonban nem voltak hajlandók ezt a tételt elfogadni, mert szerintük így Jézusban két fiú, két személy is van. Éspedig azon az alapon, hogy két külön íiúság két külön fiút is tételez fel. Duns Scot azt állítja, hogy két íiúság nem tételez fel két külön fiú', mintahogy abból a tényből, hog/ van két tudomány, nem következik, hogy két tudósnak is kell lenni. S mégis fiúsággal fiúk, tudománnyal tudósok leszünk. Továbbá határozottan kimondja, hogy a két reális viszony Krisztusban halála után is fennáll. Istenhez való relációja igen, mert az sohasem szűnt meg, de Máriához való viszonya is, bár az Krisztus sírbatételével megszakadt s három napon keresztül szünetelt köztük. Éspedig azért meri ezt állítani Scotus, mert ellenkező esetben az utolsóítélet után egy édesanya sem ismerné fel gyermekét s viszont. Duns Scot legsúlyosabb bizonyítékát a felvetett kérdésre így adhatnók vissza : Ha az Atyaisten inkarnálódott volna, nem örök fiúsága révén lépett volna reális viszonyba Máriával, mert azzal nem rendelkezik, sem pedig örök atyasága miatt, hanem időbeli születése által. Tehát Krisztus sem örök fiúsága miatt természetes fia a Szűzanyának, hanem emberi születése által. Különben Scotus szerint az Atya megtestesülése esetében értelmi összekeveredés támadt volna az isteni személyek közöl, mert akkor két fiú lett volna. így azonban a személyek száma nem változott. Bátran vallhatjuk tehát Duns Scottal, hogy Krisztusban két reális fiúság rejlik s e mellett Krisztus mégis egy, éspedig hiposztatikusan egy, mintahogy az Isten egyetlenegy, a világ pedig formálisan egy. Ha Scotus Krisztusról és Máriáról alkotott felfogásában ezen a ponton megáll, rendszere nem lenne teljes. Azt ugyan elérte, hogy Krisztust a mindenség királyának vallhatta s Máriát valóságos istenanyai méltóságra emelte, de még valami hiányzott krisztocentrikus világnézetéből. Ezt maga is érezte. Amint a Szűzanyát magas fenségében szemlélte, észrevette, hogy az angyalok Királynéjának tizenkétcsillagú koronájában az egyik csillag nem ragyog olyan sziporkázó fénnyel, mint a többi. Magába mélyedve gondolkodott a jelenség fölött. Abban biztos volt, hogy „Mária zsenge ifjúságát a szentély árnyékéban töltötte ; itt növekedett fel és fejlődött, mind pompásabban ez a csodálatraméltó liliom, melynek illata Isten fiát levonzotta e siralom völgyébe". Azt tudta, hogy Mária lelkét életében egyetlenegy bűn, a legkisebb hiba sem szennyezte be. Azt is világosan látta, hogy Krisztus predestinált Fia Istennek. így tehát édesanyjának is annak kell lennie ... De a teljes predestináció nemcsak életére, hanem születésére, sőt fogantatására is érvényes. Ilyen következtetéssel jött rá Scotus a Szeplőtelen Fogantatás gondolatára. Határtalan örömében felujjongott s boldogságában elzengte Mária legszebb dicsénekét: „Egészen szép vagy Mária s szeplő nincs Tebenned". Ezt a legintimebb fényű drágakövet legnagyobbrészben ő csiszolta