MAGYAR UMBRIA 1934. 2. SZÁM

TÁRCA. A magyar liliom legendája

valami nagyot, ha kapni akar az Úrtól. Az őszinte önfeláldozás vágyával szakad ki kebléből a szó : — Uram, mit kívánsz tőlem ? Tompa csend a felelet kérdésére, csak a kis örökmécses lángja sercen egyet. A herceg tekintete ráesik a mécsesre s annak hűséges és teljes önfeláldozásából a maga áldozatára gondol. Még szenvedélyesebben hangzik ajkáról a szó : — Uram, kívánj valamit tőlem és én megadom. Kívánd királyi koronámat, kívánd életemet s én örömmel áldozom fel mindkettőt. .. Többet nem tud mondani, mert a szent Ostyát tartó fehér galamb kápráztató fényben gyullad ki s isteni hangok ütik meg a herceg fülét. — Liliom a iegszebb virág, szüzesség a legszebb erény. Add nekem, fiam, szüzességedet. A herceg csakhamar felocsúdik meglepetéséből, amit az isteni fényesség s az égi hangok idésztek elő lekében. Készségesen, ünnepélyes hangon zengi : — Oh, Uram, hogyne adnám, szívesen adom. Fogadok szüzességet, örök szüzességet fogadok. Az égi jelenés megszűnt. Elhangzott az első ünnepélyes fogadalom, magyar ifjú, Árpád herceg ajkáról. Nem arra tett fogadalmat, hogy meghódítja a fél világot, hogy karddal fog harcolni a kereszt diadaláért, hanem arra, hogy illatozó szirmú virág lesz az Isten virágos kertjében, arra, hogy ostyát tartó fehér galamb lesz az Úr oltára előtt ... A kis mécses nagyot lobbant s amint Imre herceg az utcára lépett, az égbolt csillagai sejtelmesen összenevettek a maguk módján, mindhacsak valami nagy titkot tudtak volna meg . . . * * * Másnap kora reggel Imre királyfi a városon kívül sétált Márton hűséges szolgájával. Eljutottak a berekhez is. Valami erős illatot hozott belőle a reggeli szél. A tisztás felé tartottak. Most kelt fel a nap. A hasadó hajnal bíborával betakarta a kis berket. Fehér új virágok pompáztak a berek közepén. Száruk egyenesen égbenyúlt, fehér kelyhükben szivárvány színekben tört meg a felkelő napsugár, miközben lecsókolta szirmaikról a csillogó harmatcseppeket. Imre herceg ott áll az illatos fehér virágok között. Sima homlokának tisztán tündöklő fénye beragyogja nemes arcát, szemében a szűzies lélek fenkölt bája, arcán a szemérem gyöngéd pírja ég. Ott áll a reggeli napsugárban, mint az Istentől megsegített emberi akarat győzelmének szent bizonysága. Ott áll a nemes tartású s fehér szirmú virágok között, ibolyakék szemében örömkönnyek csillognak. Ajka kinyílik : — Liliomok ! . . . Fehér liliomok ! . . . S a reggeli szellő szárnyra kapja a magyar herceg, az élő liliom szavát s elviszi messzire, mindenfelé a magyar rónán s a szavak nyomában liliomok fakadnak s lekonyult virágok emelik magasba fáradt fejüket... Fr. Ildefonz.