MAGYAR UMBRIA 1934. 2. SZÁM

TÁRCA. A magyar liliom legendája

olvas ki. A Hadúr szívesen veszi áldozatukat s szerencse fogja kísérni vállalkozásukat. Szegszár babonás félelemmel hallgatja a táltos szavait. Valami lenyűgöző látvány következik : az éjtszaka csendjébe, a hold sápadt fénye mellett, a táltos kezében megvillan a kés, a fehér paripa magasra emeli nemes nyakát, csillogó sörényét megbontja az esti enyhe szél. A táltos átkot mond Vajkra s a sápadt arcú új Isten magyar követőire, azután magasra emeli a kést. . . Imre herceg nem bírja tovább nézni a pogány szertartást. Vágtatásra ösztökéli lovát. Szíve sír, szeme megtelik könnyel. Fáj neki, hogy Krisztust még nem szereti minden magyar testvére. Országszerte fényes bazilikák emelkednek a magasba Krisztus tiszteletére s itt pogány áldozatok füstje száll a Hadúr felé. A városokon és falvakon diadalát üli a kereszt, egyes berkekben pedig fehér lovat áldoznak a pogány magyar isteneknek. Ájtatos ima és esdeklő fohászok törnek ég felé a szerzetesek templomaiból s néhol átokra nyílik a pogány táltosok ajka a hívő keresztény magyarok fölött. De ő azért nem haragszik rájuk, hiszen azok is testvérei, magyar testvérei, csak eltévelyedtek. Hatalmában tartja őket a berek homálya s attól nem látják Krisztus ragyogó napját. Szereti, nagyon szereti őket. Érzi, hogy mindegyikért a szívét tudná odaadni. Szívesen föláldozná ifjú életét is, csakhogy Krisztus teljes győzelmet arasson a magyar faj fölött . . . Szomorú gondolataiból a kapuőr kürtszava zavarja fel. Imre herceg azonban csendben akar megérkezni a városba, nehogy felzavarja a békés polgárok éjtszakai nyugalmát. Előre küldi hű szolgáját, hogy kívánságát közölje a kapuőrökkel . . . Pár perc múlva az egész csapat eléri a várost. A királyfi szigorú parancsot ad kísérőinek, hogy azonnal térjen mindenki nyugovóra. Lovát Márton szolgájának adja át, ő maga pedig az újonnan felszentelt nagy templom felé irányítja fépteit. A nehéz vaskilincs az első nyomásra enged s a fiatal herceg belép az ajtón. Lelke áhítattal telik meg. Misztikus homály borong a székesegyház óriási méretei között. Az örökmécses imbolygó fényénél egyenesen a szentély felé tart a herceg. Alázatos szívvel borul le az oltár lépcsőjére, szemét ráfüggeszti a boltozatról lecsüngő galambalakú ezüst szentségtartóra. Ártatlan lelke megérzi az isteni Bárány közelségét hallani véli a száznegyvennégyezer ifjú énekét. Az első percek áhítatos imája után azonban felmerül lelkében a pogány Szegszár áldozata, hallja a táltos átkát s arra gondolt, hogy talán több berekben is száll az áldozat füstje a pogány magyar isten elé az ország határain belül . . . Ifjú szíve megnyílik a tabernákulum isteni Lakója előtt s őszintén panaszolja el neki bánatát. Fáj, nagyon fáj a lelkének, hogy még nem minden magyar testvére hordja szívében Krisztust. Csak azt kéri Istentől, hogy a magyar egy legyen hitében. Nem kér királyi koronát, nem fényes jövőt, mert megérzi, hogy egy tövis Krisztus koszorújából több boldogságot hoz, mint a világ összes kincse, minden királyi koronája. Még hosszú életet sem kér, ső,t fiatalságát is szívesen föláldozná magyar testvérei megtéréséért. Érzi, hogy neki is adnia kell