MAGYAR UMBRIA 1929. február

GÁRDONYI GÉZA VILÁGNÉZETE MÜVEIBEN

» erdőbe szállni május közepében, Mikor a fa már lombba öltözött, S a gyöngyvirág nyilt a füvek között, A gyöngyvirág, a fehér gyöngyvirág, ez az üde alázatos virág, amelynek tiszta szűzies havát, tündérálomba ejtő illatát boldog mámorban úszva bámulom, 3 szemem lehunyva hosszan csókolom. í f/12/. 2/ Ezután halljuk, hogyan beszél a didergő, a resz­kető hóvirághoz. Mennyivel más érzést csal ki ennek látása lelkéből. Keserves sorsában az emberi lélek vergődését ér­zi. A szenvedés, a vágy, az ösztön megnyilvánulása az egész mindenségben egyforma. „Elgondolkozva nézem a bájos kis virágcsoportot. Milyen különös, hogy van élet öntudat nélkül és van vágyakozás érzékek nélkül! Mert mi más erő, ha nem a vágy készti a kis hóvirágokat, hogy fölemeljék a fejükre neheze­dő követ és kibújjanak a szabadba, a tündöklő kék égboltozat alá. Mi más, ha nem a vágy, hogy melengetődzenek a verőfény­ben, mint ahogy az ember, a beteg ember, aki egész télen át a szobában feküdt. A virág meg az ember. Milyen különböző teremtései az Istennek! És érzésük egy, A kis hóvirágcsoport olyan nekem, mintha csupa anyát­lan kishyerek volna,- a fekete föld kis gyerekei. Hiszen az emberfaj szülöttei is mind ilyen öntudatlanul jönnek a világra. -Élni és élni! Ez az egyetlen törekvés.­Miért? Nem kérdi azt a világra érkezett. Az az erő, amely életre fakasztotta őt, csak fejlődni kíván, fejlődni akárhogyan is! Mohon szivja magába a meleget, meg a táplá­lékot l -Csak élni és élni ahogyan lehet! De ime. mindenütt dermedt érzéketlenség: kietlen pusz­taság a földön, hideg részvétlenség a kéklő magasságban. n 3./ Nem hagyhatjuk el, az ibolyát sem, mely szintén

Next

/
Thumbnails
Contents