Szent Bonaventura: Szent a szentről. Assisi Szent Ferenc életrajza (Budapest 1942)

VIII. FEJEZET. Jámbor érzülete és hogyan vonzódtak hozzá az esztelen lények

jámborság híján a szónoklásban nem a lelkek üdvét, hanem saját dicsőségét keresi, vagy aki élete hibáival lerontja azt, amit tanítása igazával épít. Különbnek minősítette ennél az egyszerű és botnyelvű testvért, aki azonban jópéldával serkent másokat a jóra. A Szentírásnak ezt a megállapítását: „míg sokat szül, ki meddő volt" így magyarázta: magtalan, úgymond, a szegény testvér, akinek az Egyházban nem kötelessége lelkileg fiakat szülni. Ez majd az Ítéletkor szül sokakat, mert akiket magánimádságaival Krisztushoz térített, azokat akkor a Bíró dicsőségéül fogja föltüntetni. Kinek sok fia van, megerőtlenedik: mert a hiú és bőbeszédű szónok, aki most látszatosan a saját erejéből sok lelki gyermekkel dicsekszik, akkor majd észreveszi, hogy abban semmi egyéni érdeme sem volt. 3. Minthogy a lelkek üdvösségét benső gyöngédséggel szomjazta és lángolón szolgálta, odanyilatkozott, hogy a legédesebb illat tölti el és mintha drága kenettel kenegetnék, mikor azt hallja, hogy az egész világon szerteszét élő szent testvérek híre sokakat vezet az igazság útjára. Ezek hallása lélekben felvidámította, s azokat a testvéreket, mint minden áldásra legméltóbbakat dicséretekkel halmozta el, akik szóval és tettel Krisztus szeretetére vezetik a bűnösöket. Ellenben azok, akik a szent szerzetet gonosz cselekedeteikkel piszkolják, átkának legszigorúbb Ítéletére szolgáltak rá: — Tőled, legszentebb Atyám, úgymond, és az egész égi tanácstól és tőlem, szegénykétől legyenek átkozottak, akik rossz példájukkal eltorzítják és lerontják azt, amit ennek a rendnek szent testvérei által építettél és építeni meg nem szűnöl! Gyakran olyan szomorúság szállta meg a kisdedek megbotránkoztatása miatt, hogy azt hitte, ha az isteni kegyesség vigasztalása meg nem erősíti, teljességgel elalél. Egy ízben, midőn rossz példák zavárták, s aggódó lélekkel kérte fiaiért az irgalmasság Atyját, az Ürtól ilyen választ kapott: — Szegény emberke, te, mit nyugtalankodol?! Vájjon úgy állítottalak én téged pásztornak szerze^ *) Kir. I. 2, 5.