P. Takács Ince O. F. M.: Assisi küldöttei (Gyöngyös 1945)

I. MINDEGYIK A NAGYKIRÁLY KÖVETE - FRA JACOPONE DA TODI „EGYHÁZPOLITIKÁJA"

avatta volna öt meggyőződése a belépés utáni években, föltartóztatta őt ebben életének további folyása. 1288-ban ugyanis maga mellé veszi őt a volt todi püspök és most már albánói bíboros: Bentivenga de Bentivengis ferences főpap. Bentivenga bíboros pedig III. Miklós pápának (1277—80) legbizalmasabb embere, akinek fölkérésére részben szerkeszti a ferences regulának III. Miklóstól kiadott deklarációját: Exiit, qui seminat, kezdette], amelyben Szent Ferencnek szelleme anynyira érvényesül, amennyire az akkori időkben egyáltalában érvényesülhetett. Maga a pápa III. Miklós is rajongó szeretettel viseltetett a rend iránt. Ilyen környezetben és a rendi bíboros árnyékában nem volt oka és módja Fra Jacoponénak politizálásra. Közben azonban mindjobban akútabbá vált a rend kebelén belül a spirituálisok és konventuálisok vitája és az előbbieknek, mint kisebbségnek elnyomatása. 1290-ben a jólelkű Bentivenga bíboros is meghalt; így Jaeopone feltartóztathatatlanul a szigorúsággal kérkedő Angelus Clarenus főspirituális vezérlete alatt bujkáló és üldözött spirituálisok környezetébe jut; annyira, hogy amidőn V. Celesztin idejében (1294) követséget menesztettek eme pápa kúriájába, Aquilába, a küldöttek között olvassuk Jacobus de Tuderto nevét is, amely nyilvánvalóan Jacoponét jelöli. Ez a megbízatás Fra Jacoponéra legalább is azt jelentette, hogy párthívei nagyra tartották és becsülték tehetségét. Különben e spirituális küldöttség tagjainak névsora mutatja, hogy köztük az egyház által boldoggá nyilvánított személyiségek is vannak (B. Conradus ab Ojfida, B. Petrus de Treia, vagy de Monticulo); és így ez a tény is igazolja azt, hogy ezidőben minden túlbuzgóságuk mellett inkább jónak tartott eszméikért harcoltak, semmint egyenesen az Egyház ellen fogtak volna fegyvert; sőt az Egyháznál kerestek orvoslást. Mégis idők jele, hogy Fra Jaeopone da Todi 1294-ben, az egyháztörténelem egyik legsziporkásabb, legtöbb rejtélyt magában foglaló és legszenzációsabb évében is fölvetődik, amidőn V. Celesztin elé kerül, mint már harcra kész spirituális, hogy a szerintük laza irányú rendnek felőlük alkotott magatartásával szemben magánál a pápánál keressenek menekvést az üldözések elől, megnyerjék fölfogásuk szentesítését és a ferencrendtől való elválasztásukat külön tömörülésben kieszközöljék.