Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XI. Szent Ferenc Dante Paradiso-jában. Irta: Dr. Dombi Márk O. Cist

az egyik egész szeráf volt szeretetének tüzében, a másik a kerubi fénynek volt a földön tündöklő sugara. Ő most csak az egyikről, Szent Ferencről szól, mert aki az egyiket magasztalja, az egyúttal magasztalja a másikat is; hisz mindkettőjük munkájának ugyanaz volt a célja: föntartani és vezetni az Egyházat. Figyelemreméltó a költő eljárása: Szent Ferencet a dominikánus szent Tamás magasztalja s viszont szent Domonkos dicsőségét később (XII.) a franciskánus szent Bonaventura hirdeti. Mennyivel mélyebb benyomást tesznek így szavaik, mennyivel több objektív igazságot látunk és érzünk meg bennük, mintha mindegyik a maga rendjének alapíÍMHH/-: '-^fPHKKiH!

fîXVÎ^" Jl^^^B igyekeznék a fiúi szeretet megBS?/ MfílPP

1^ ffefelB világításában szemléltetni. De való^-ayELtfIp^p^^l^mm színű, hogy a két szent és két rend ^j^H^^^PM egymáshoz való viszonya is vezette Ift^^B^^illliB Dante gondolatát; azt a meleg, terI -rHI £l'

1 mészetfölötti barátságot, mely Szent m^^^^SS^Ê^^^m S

r

^l Ferencet és szent Domonkost egy ':

jpIP'JPJSSJSBSSîFî^S??^ máshoz fűzte s mely örökségül átszállt szerzetesfiaikra is, alig lehetett ^f^Hfe^lI• volna jellemzőbben kifejezni, mint flHHHHHHHHHHH^HHHHllll^^BB^H ahogy azt a költő teszi. SZENT FERENC DANI E-, GIOTTO ÉS COLUMBUSSAL. (NÁPOLY.) Egyúttal alkalmat ád szent Tamásnak, hogy a Paradiso távlatából korholja a Dante-korabeli dominikánusok életmódját, viszont szent Bonaventura a saját rendjének hanyatlását panaszolja fel. Az igazi nagyságon újjongó, az alacsonyságon kesergő lelkeknek harmonikusan kiegészült fönséges megnyilatkozása. A magasztalásnak leghatásosabb módja, ha tényeket sorakoztatunk föl, ha tényeket beszéltetünk. Dante is úgy jár el, mikor Szent Ferenc életének egy-két főbb mozzanatára vetíti rá a maga lelkének fénycsóváját, hogy így kiemelje, láttassa és átéreztesse annak a rendkívüli, Krisztusban egészen fölolvadó életnek szépségeit és csodás értékeit. Már szülőföldjének leírásában (43—50.) a hangulat gyöngédsége elárulja a költő meghatódottságát, melyet a lelkesedés tüze vált föl, mikor hősének születéséről szól: Nacque al mondo un sole . . . Peró chi d'esso loco fa parole Non dica Ascesi, che direbbe corto, Ma Oriente, se proprio dir vuole. ') (50—54.) *) Egy nap született a világnak . .. Azért, aki arról a helyről beszél, ne mondjon Ascesi-t — Assisi neve Dante idejében, — hanem Napkeletet, ha helyesen akar szólni.