Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XXIX. Mikor új kor virrad. Elbeszélés. Irta: Kincs István

— Ne tépj föl olyan sebet szívemben újra, amit nem tudsz behegeszteni, — hördült föl fájdalomtól eltorzult arccal az édesatya. Időközben kopogtattak, de mivel senki sem hederített rá, belépett egy ember. Guelfucci volt. Selyemerszény a kezében. — Mit akarsz? — riadt rá Favorino, amint tekintete ráesett. — Ki hitt ide? — A lelkiismeretem ! — volt az alázatos válasz. — A lelki... lelkiismereted? — felelte száját tátva a házigazda. — Az kínoz már egy hét óta, — folytatta fejét mélyen lehorgasztva. — Próbáltam borba fojtani, de nem lehet. Éjjel-nappal azt kiabálja a fülembe: Te Júdás! — S én nem állom ki tovább, — folytatta Guelfucci. — Voltam az áldott és jóságos kisasszonyoknál, megvallottam nekik az én nagy bűnömet, hogy harminc zechinóért elárultam őket és ők megbocsátottak. Letérdeltem Pietro Bernardone fia előtt is, ő is megbocsátott nekem, de ez a pénz éget. Visszahoztam. Tessék kérem elfogadni, különben úgy járok, mint az a másik ... — Melyik másik ? — riadt a bűnbánó emberre mérgesen Favorino. — Az, aki a Szentírás szerint fölakasztotta magát... Júdás. Nehezen mondta ki az utolsó szót. S ahogy kibökte, egész testében összeborzadt. — Tessék! — nyújtotta az aranyzsinórral átkötött selyemerszényt Scifinek, — csak így könnyebbül meg a szívem. Két zechinót megittam. De kölcsönkértem és visszatettem : egy híja sincs a harmincnak. Tessék elfogadni, messer Scifi! Favorino zavarában hol az embert, hol meg a püspököt nézte. A végén mentő gondolata támadt. te úgy-e szegény ember vagy? o_«, ypBú. V» v.., ç-.-j . 0

e,,,-a WUÍ » .-joXl, . MM.RS V ^v- - f I W-' 'F cWb jSö? fy» J&sfe' . s-^U yr-i Jut^.SÍ A^ ,y CÄ • J&çï ^ O* Çj-J,* djïJ WT"«»^ * Oj^J cjC&ü uj» iv öt 5» • Ii* f W» tWLLjk- ^iR • JZj 'aà SU* } «jî "i

. i^i* dw ' *(> »«i & iUf

c;

;jui ^ja'jft»

sójáéi .WÄ»* **jtJ*s*M» ç-f.» Il iA . w» ^îv «rji i j? J. Jj(t!U S. RUIZ EMMÁNUEL ARAB SZÖVEGŰ EVANGÉLIUMOS KÖNYVÉNEK EGYIK VÉRES LAPJA. — Guelfucci, — mondta nyájas hangon, — Az vagyok, uram. — Akkor fogadd ezt a pénzt ajándékba tőlem. — Másnak tessék adni, uram! — kulcsolta össze két kezét Guelfucci. — Mert az én mar* komat égeti. Assisiben elég szegény van. Különbek nálam. Nekem, meg a feleségemnek van még két egészséges karunk, mi azokkal meg fogjuk keresni a magunk szegény kenyerét, csak ezt a pénzt tessék visszavenni, könyörgöm. Azzal letette az erszényt a kancsó mellé az asztalra. Favorino fölugrott a kerevetről. Maga sem tudta mi a szándéka, de mielőtt valamihez fogott volna, szeme megakadt a püspök arcán. Azon épen egy fényes könny szántott végig, de tekintete átszellemülten sugárzott, mint mikor az ébredő nap első sugara a felhőfoszlányokon keresztül mosolyogva köszönti a Teremtő virággal hintett, égbe törő bérceit.