Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XXIX. Mikor új kor virrad. Elbeszélés. Irta: Kincs István

— De megtért — kapott a házigazda szavába Guido úr, — csudálatosak az Isten útjai, barátom. — Nagyon csudálatosak, — próbált Favorino gúnyolodni — a volt lumpok prédikálják az embereknek az istenes életet. — Mint szent Pál a keresztények üldözője is azt kezdte hirdetni, hogy nincs másban üdvösség, csak az Úr Jézus Krisztus keresztjében. -- Az más. Szent Pált csuda kapcsán hívta meg az Úr. — És te Francesco megtérésében nem látod az Isten ujját, Favorino? — emelte meg csendes szemrehányással tekintetét Scifire a püspök. — Nem veszed észre, hogy abban az igénytelen, törékeny testben szellemóriás lakik, aki gyengéd szeretettel tartja kezét egy haldokló társadalom lázas pulzusán ? Második János ő, aki előkészíti a kiégett s az anyagiakban elmerült szíveket a Megváltó befogadására. — Azzal talán, hogy kőmívesnek csap föl s egy pár rongyos kápolnát kijavít s a pórokat maga köré gyűjti ? — Azért is. Mert jegyezd meg barátom, hogyha a kis kápolnákat a keresztény országokban mindenütt kijavítják, akkor azok szegletköveivé válnak a római nagy dómoknak. S ha pórok szívét az evangélium megihleti, akkor föltámadnak újból a galileai halászok, kik utódaikban a nagy dómok pilléres oszlopai lesznek, melyekre új ezredek égi reménységét fogja építeni az egyház. S a te két szép gyermeked már ennek a reménységnek szűzi, illatos virágai. A gyümölcsöt róluk ez az önmagával meghasonlott, szerenc?étlen társadalom fogja szedni majd egykoron. Csönd állott be. Favorino mereven tekintett maga elé. Úgy bökte ki végezetül: — S te messer Guido, te komolyan hiszed, hogy Francesco több a hóbortos bolondnál ? — Több, Favorino. Ezerszerte több. Ez az ember gondviselésszerű férfiú, milyeneket nem századok, hanem csak évezredek teremnek. — És az egyháznak szüksége van az Assisi-i szegény koldusokra ? — Égető szüksége. Ezek fogják újjászületésében elsősorban támogatni, — Minek újjászületnie ennek az egyháznak, mely épen ma, III. Ince alatt a maga fénykorát éli ? — És nem látod annak a fénynek rémes árnyékát, Favorino ? — Hol ? Micsoda árnyékról beszélsz ? — Nyisd meg szemedet jobban és látni fogod magad is, barátom. Én nem tudom, volt-e kor, az ariánus küzdelmeket leszámítva, mikor annyira mozgott, ingott, recsegett volna az egyház alatt a talaj, mint épen a mi szerencsétlen századunkban. — Sötéten látsz, messer Guido. — Mert a te fényednek árnyéka kétségbeejtően sötét. S a sötétben végzi a vakond legszívesebben a maga munkáját. Vennél csak magadnak annyi fáradságot, hogy föllebentsd kissé a csillogó fátyolt, melybe a mi századunk a maga poklossággal teli arcát rejti, tudom, hogy undor fogna el a sok rothadástól. Az egyház látszólag győzelmet aratott mindenfelé. A lengyelek és magyarok megtérésével a pogány népek Krisztus igája alá hajtották fejüket mind. A poroszok és litvánok között most tartja bevonulását a kereszténység. Szóval, az Aldunától föl Skóciáig, a Szarmát síkságtól Spanyolország sarkáig a kereszt ragyog diadalmasan. De ugyanott építik a sátán uralmát is százezren. A katharok, bogumilek, bulgárok, patarénusok, gazarok, puritánok, independensek, illuminátusok, rózsakeresztesek, sátánimádók, albigensiek, de ki tudná elsorolni csak a nevüket is! A gyűlölet minden fanatizmusával döngetik a régi manicheizmus faltörő kosával az egy Isten-hit sziklafalait. Mert, hogy csak az utolsókat említsem, az albigensiek két Istent hirdetnek, egyiket, aki a szellemi világot alkotta, a másikat, aki az anyagit. Szerintük az