Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XXIX. Mikor új kor virrad. Elbeszélés. Irta: Kincs István

— Dobjátok ki! — ajánlották a többiek. S Guelfucci perc múlva tényleg künn találta magát az utcán. Elsőben káromkodott Vissza akart fordulni a korcsmába, de meggondolta magát s lassú, bizonytalan léptekkel hazabotorkált. Hanem ott futott még csak bele az élesre fent vasvillába. Felesége özönre való szemrehányással fogadta : — Te részeg malac, te! Te léha, munkakerülő fráter! Ivással keresed meg a mindennapi kenyeredet ? Nem félsz, hogy az istennyila végigrepeget az örökké száraz torkodon ? — Bona ne ! Kérlek Bona ! — próbálta szép szóval csittítani az élete párját. Hanem Bona nem engedett. Azért volt asszony, hogy ha már egyszer belekezdett a nagymosásba, akkor a mángorlást sem hagyja el. — Pfuj, te részeg csavargó ! Hogy mersz te ilyen állapotban hazakerülni ? — rázta meg Guelfucci két vállát. — Mert kidobtak — pottyantotta el a szót vigyázatlan módon a megneszelt férj. — Kidobtak? — rőkönyödött meg az asszony. — Ki — bizonykodott a férj, csukló lábaival egyensúlyt keresve. — És ezt nekem meg mered vallani? — sipított dühében Bona. — Én neked mindent meg merek vallani Bona. Te vagy az én egyetlen drágám, az én Bonám, jó feleségem. Simogatni próbálta az asszonyt, de póruljárt : Bona olyat ütött a markára, hogy Guelfucci elordította magát: — Jaj ! nem tudsz te gyengédebben ütögetni ? Az asszony két kezébe temette arcát s hangos keserűséggel siránkozott : — A föld alá kell bújnom szégyenletemben. — Ne bújj oda ! — vigasztalta Guelfucci — kár volna még a szép rózsás képedért. A sírásó úgyis odadug majd egyszer. És hogy kidobtak? Az talán olyan nagy baj? Az apostolokat is kidobták a zsinagógából s egyik sem rítt miatta. Megállj csak, megbosszulom magam a gazembereken: többet nem fizetek nekik. — Hát te fizettél ? A férj kidüllesztette a mellét s úgy bicegetett: — Igenis, hogy én. — És volt pénzed ? — Volt-e ? De mennyi ! Egy arany zechinóra valót megittunk ! — hencegett a derék férj — és hogy az nem megy berugáson alul, okos asszony létedre csak be kell látnod, Bona. De aki be nem látta, az persze Bona volt. — Szentséges egek ! — csapta össze cudar keserűséggel két kezét — és ezt te fizetted ? — Mondtam már, hogy én. — Hiszen akkor holnap eladjuk a házunkat, te szerencsétlen ! — Azt szeretném én látni ! — próbált kedveskedéssel megint közelebb férkőzni az asszonyhoz Guelfucci. — Te Bona, mutassak neked valamit? — Mit, te gazember? — Olyat, amitől százszor is be lehet rúgni és még mindig marad belőle annyi, hogy külömb szőlőt vehessünk rajta, mint amilyen a szemtelen Silvestronak van. Megmutassam ? — Félrebeszélsz, te ember! — Ott van a ládában, szívem. Nyúlj bele. — Eredj! — lódított rajta megint hitestársa, aki kezdte már unni az ura sok fecsegését.