Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XXIX. Mikor új kor virrad. Elbeszélés. Irta: Kincs István

Klára ott akarta fogadni őket, hogy a Szentségben jelenlévő Jézus kölcsönözzön neki erőt a végső bajvívásra. — Chiara! — fakadt a mérhetetlen keserűség édesatyja ajakáról, mikor leányát az oltár mellett durva ruhájában megpillantotta — miért tetted ezt velünk ? — Mert az Úr hívott Atyám ! — volt az egyszerű, szelíd válasz. — Az Úr megparancsolta, hogy tiszteljed atyádat és anyádat, te pedig engedetlen gyermek létedre bánatot és szomorúságot hoztál szülőid fejére. Miért tetted ezt? — Mert Jézus mondta, hogy aki jobban szereti atyját vagy anyját, az nem méltó hozzá. Bocsáss meg, édesatyám, én nem tehettem másként. — Megbocsátok, de csak úgy, ha velünk jösz. — Vissza a világba ? — remegett meg a büszke leány. — Vissza szülőid házába, — volt a szigorú felelet. — Azt nem tehetem Atyám, azt nem szabad tennem. Én már Krisztus jegyese vagyok. — A mi leányunk vagy. Itt szegénység és nyomor környékez, otthon gazdagság és öröm, jó anyád és rokonaid meleg szeretete vár. Ne játsszál egy élet boldogságával, drága gyermekem ! — Nem játszom, atyám, — emelte meg benső lelkesedéssel tekintetét az Oltár fele emelve — én itt két élet boldogságát fogom kiérdemelni. — Mit vitatkozol vele, Favorino? — fordult Monaldo, Klára nagybátyja, az édesatyához.— Ha nem akar jönni szép szóval, visszük erőszakkal. Gyere csak kis húgom ! Azzal megragadta karjánál fogva. — Istenem, légy segítségemre ! — tört ki a szívettépő fohász szegény szűz kebléből s míg egyik kezével megragadta az oltárt, a másikkal fölvetette fejéről a sűrű fátyolt, hogy valamennyien lássák kopaszra nyirt fejét. — Ereszd el, Monaldo ! — fakadt ki szomorúan a megrettent apa — várjunk egy-két napig, ezalatt talán megjön a leány esze. De nem jött. A rokonok úgy távoztak a klastromból, ahogy jöttek. Klára hajthatatlan maradt. Favorino Scifi dult-fult mérgében. Feleségén, Ortolanán töltötte ki dühét. Nap-nap után odavetette neki: — Eredj utána leányodnak! Te nevelted őt. És járt-kelt a házban, hogy döngött a padló haragos lépteinek dobogása alatt. Olyan volt, mint a ketrecbe zárt oroszlán, aki bármerre fordul, semerre sem talál menekvést. Még csak az hibázott, hogy ifjabbik leánya, Ágnes, aki menyasszony volt s akinek lakodalma már ki is volt tűzve, szintén elhagyja a szülői otthont. S miután Ferenc időközben Klárát, nehogy rokonai részéről folytonos zaklatásnak tegye ki, új otthont biztosítandó számára, a Sant Angelo-i ugyancsak a bencések egy másik női kolostorába vitte át, Ágnes egyenesen idefut, hogy szeretett nővére életmódját vele megossza. A reménységében csalódott apát valóságos őrültségi rohamok lepték meg. Ágynak dőlt, de azért rögtön hívatta öccsét, Monaldot s kiadta neki parancsban : — Vég y magad mellé tizenkét fegyveres embert s ha a sátán fajzatja azt a leányt szépszóra ki nem adja, pörköld ki azt a fészket és Ágnest élve vagy halva visszahozod nekem. Értetted ? A marcona katona bólintott s csak annyit mondott: — Úgy lesz, ahogy kívánod. S a tizenkét fegyveres hadbaszállott egy kicsiny klastrom és annak asszonylakói ellen. A megrettent nővérek meghátrálnak a fegyveres erő láttára : kiadják Ágnest. De a gyermekkorból még alig hajadonná serdült törékeny leány szembeszáll a hadviselt legényekkel. Puszta