Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XXIX. Mikor új kor virrad. Elbeszélés. Irta: Kincs István

— Tudom, fiam. — Valamennyiteket nagyon, de nagyon szeretlek. — Hát persze, hogy szeretsz. Mindig olyan édes jó leányom voltál. Testvéreid is rajongnak érted. — ígérd meg nekem, — könyörgött igaz bensőséggel, pergő könnyek között Chiara, — hogy bármi is következzék be, te soha nem fogsz kételkedni hozzátok való őszinte szeretetemben. — Jaj nekem, milyen nagy csacsi vagy te, kis galambom! — csókolta homlokon gyermekét a jó anya — hogy kételkedhetném én abban ? — Hát akkor áldj meg, édes jó anyám! Térdre borult előtte s a nemes asszony mit tehetett volna egyebet ? Keresztet írt Chiara homlokára s maga is elpityeredve azt rebegte: — A jó Isten megáldjon, ahogy én is megáldlak. — Köszönöm, édes jó anyám —ugrott fel benső lelkesedéssel Chiara s utána sorra csókolta testvéreit e szavakkal : — jó gyermekek legyetek mindig! Szeressétek szülőiteket! Szeressük őket együtt melegen, igazán! S aznap este Chiara kilopózott szobájából. A palota kapuja csukva volt. Az égen sötét felhők táboroztak s a leány tapogatózva ment az udvarra, hol a bástyaszerűen körülfutó magas falhoz farakás támaszkodott, mely utca felé egy kijárót takart. Munkához nem szokott puha kezei egymásután szedték le a hasábokat. Keble lihegett, nem annyira a fáradságtól, mintsem a félelemtől, hogy a házbeliek közül valaki tetten éri. De a házban csend honolt s a hasábok lassan fogyni kezdtek. Ahogy Chiara a sötétben a falat tapogatta s ráakadt az ajtó kilincsére, kívülről férfihang hallatszott : — Nyithatom már ? — Még rövid türelmet kérek, — felelt izgatottan a leány, — most takarítom az utolsó akadályt. A nagy hasábokkal alig bírt. Azokat egyszerűen oldalt gördítette s néhány perc múlva jelezte: — Most lehet. Éles nyikorgás hallatszott s az ajtón akkora rés támadt, hogy a karcsú leány kiosonhatott rajta egyenesen egy feketeruhás asszony karjaiba. — Mia cara! — szorította ez a szökevényt szívére. — Mia Bona Guelfucci! — lihegte Chiara s szíve úgy dobogott, mint akis madáré, amikor a vásott gyerekek kezükben szorongatják. — Előre! Siessünk! — szólalt meg a falon kívül strázsáló csuklyás fejű férfiak egyike — nincs veszteni való időnk. Az ajtót behúzták s a menet megindult. A városkapunál az őrök a két barát láttára szabaddá tették az utat. A csuklyás férfiak itt fáklyát gyújtottak és szapora léptekkel törtettek lefelé a völgybe, hogy a nőknek megerőltetésükbe került lépést tartani velük. Szó nem esett. Hallgatag csönd vette őket körül. Az égen egyetlen csillag nem virrasztott. A menet elhaladt San Damiano kápolnája előtt, hogy az odébb, már a síkon fekvő Porciunkula, más néven Sancta Maria degli Angeli, Isten háza előtt megálljon. Itt kopogtattak. Az ajtó föltárult. A gyertyák föllobbantak. S a szép Chiara Scifi ott térdelt az oltár előtt pazar menyasszonyi ruhában. Az oltárképről angyaloktól körülvéve, a Szűz Anya édes mosolygással tekintett le rá. Előtte az oltárnál igénytelen sovány ember állott, ritkás szakállal, de jóságos átható tekintettel. Az assisii Pietro Bernardone fia, Ferenc, ki megtérésével a vidéken akkora feltűnést