Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XXVII. Szent Ferenc és a művészet. Irta: Divald Kornél

előtt ábrázoló falképe Assisiben, vagy Krisztus a Kálvárián a páduai Arena templomban, amelyen szinte csodálatosan valószerű a megriadt, sírva, jajgatva röpködő angyalok viharzása. Giotto hagyományaiból Masolinóig közel száz esztendőn át merítenek a Trecento festői. Az óriási falterületek diszítése a Szent Ferenc szellemében épült templomok csarnokaiban s a kolostorok keresztfolyosóin, sok munkaalkalmat nyújt. A képírás fejlődése, haladása az új témák sokaságának megfelelően lassú. Ezek művészi tartalmának s az új felfogásnak kifejezésére lánglelke nélkül Giotto eszközei nem elegendők. A Quattrocento mesterei alighogy a korát megelőző Massaccio föllebbentette a fátyolt a képírásnak a valószerűség irányában elérhető lehetőségeiről, egymással versenyezve törekednek a természetábrázolás titkainak kifürkészésére, művészi eszközeik kipróbálására és tökéletesítésére. A realizmus, amely a művészetben minden egészséges, ideális felfogás valószerű kifejezésének alapja, valamint a technikai haladás sikerén érzett örömük és büszkeségük egyoldalúvá teszi őket, a keresztény világnézetet elhomályosító s egyre hódítóbb humanizmus hedonista életfelfogása pogányokká. Csak Fra Angelico festi rendületlen kitartással Giotto művészetében gyökerező eszközeivel mennyei derűtől sugárzó képeit dominikánus létére Szent Ferenc szellemében* s Sienában és Umbriában fejlődik a bájt a hitből eredő bensőséggel valószerűen egybeolvasztó új művészet, amelynek betetőzője a Cinquecento három főmestere : Lionardo, aki milanói Utolsó vacsora freskóján másfélezer éves fejlődés után megteremti Krisztus alakjának örökérvényű típusát, Michelangelo, aki addig, amíg kora és nemzete vigasztalan romlottsága pesszimistává nem teszi, az erő és báj harmóniájának a szobrászatban és a festészetben egyaránt felülmúlhatatlanul mesteri ábrázolója s végül Raffael, a legemberibb de lelkiségtől is leginkább áthatott Madonnák festője. Szent Ferenc és Szent Domonkos rendjének Isten dicsőségéért munkálkodó tagjai közül az előbbiek rendszerint olyankor jutottak döntő szerephez, amikor a hit igazságainak befogadására hajlamos szívek szelíd szavakkal és tündöklő példákkal való meghódítására nyílt alkalom. A hitet veszélyeztető romlottság leküzdése s mindent elsöprő veszedelmek esetén többnyire a dominikánusoké volt a vezető szerep. Firenzében is, a Quattrocento korabeli művészet főhelyén, a féktelenül tomboló pogány farsangnak a dominikánus Savonarola vet véget, bűnbánatot hirdető zordon prédikációival. A lánglelkű barát kora bűneit ostorozó szavainak hatása alatt máglyára kerülnek az istentelen művészet remekei s bár a fölkavart szenvedélyek őt is tűzhalálra sodorják, hatása halála után sem szűnik meg. Akik a humanista hedonizmus szolgálatába szegődtek, a mesterek csapatostul térnek meg s Fra Bartolommeo, Albertinelli festményein, a Robbiák domborművein és mások alkotásain a Cinquecentóba való átmenet idején, mint a vihar után a szivárvány, ismét Szent Ferenc izzó hittől táplált szellemének ragyogása tündöklik. A mívelői túlnyomó része felfogásának megfelelően materialista szellemű modern művészet-történetírás is elismeri, hogy a művészet renaissancekori megújhodásának és fejlődésének tulajdonképeni megindítója, krisztusi világnézetével és ebben gyökerező természetszemléletével, Szent Ferenc volt. Akinek felfogása szerint a művészet-történet feladata nem merül ki az építészet,