Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XXVII. Szent Ferenc és a művészet. Irta: Divald Kornél

Ami nélkülözhetetlen falazás az északi gótikában megmaradt, azt ennek mesterei csipkésen áttört diszítményekre, mennyezetes fülkékre, arkaturákra bontják föl s kívülbelül a szobrok és domborművek százaival díszítik. A szobrok még a francia gótika virágkorában is szinte merőben szűk keretekbe szorított merev oszlopemberek, tele szertartásossággal és mozdulatlansággal. Pompázó keretbe foglalva hatásuk nagyszerű, de inkább félelmet gerjesztenek, mint vonzanak. Krisztusról, szentjeiről nem azt a fogalmat nyujták, amelyet Szent Ferenc tanításaiban juttatott kifejezésre. Az érzésvilágával mindenkinél gazdagabb Istenszegénye felfogásával mindenkinél közelebb hozta az emberekhez a mennyország lakóit s bár szegénységet, lemondást és Istennel szemben alázatosságot hirdetett, épen azzal emberi méltóságuk és egyéni értékük tudatát fokozta. Szobornak, faragványnak a ferencesek templomaiban a feszületen kívül nem sok szerep jutott. Közvetve működésüknek egyházi téren a szobrászat fejlődésére mégis jelentőségteljes hatása volt. Szent Ferenc és lelki rokona, Szent Domonkos rendjének terjedésével a szent beszédnek az isteni tisztelettel kapcsolatban a réginél egyre nagyobb lesz a szerepe s fokozottabb jelentőségének megfelelően már a XIII. században a szószéket halmozzák el a szobrászok a legtöbb és legpompásabb faragott díszítéssel. így keletkeznek Nicola Pisano szobrok és domborművek pompás foglalatába burkolt szószékei s kortársainak és követőinek szintén közelhatásra számító faragványai és bronzművei, amelyeknek feladata már nemcsak a díszítés, de a szíven át az értelemhez is igyekeznek szólni s hogy hatásuk ily irányban közvetetlenebb legyen, a szobrászoknak a stilizált díszítő formákénál nagyobb valcszerűségre kell törekedniök. Utóbbihoz Nicola Pisano természeti tanulmányai még nem elegendők s ő az Itáliában szinte mindenütt kéznél lévő antik művészeti emlékekről, domborművekről másolja le alakjait, motívumait, olvasztja össze ezeket festői, de ennél beszédesebb kompozícióiba, ér el ezekkel kora művészetét meghaladó valószerű hatást. Ha elfogulatlanul nézzük a Pisanók alkotásait, rögtön fölismerjük, hogy nem az antik művészet támadt föl ezekben, mert motívumai kölcsönzések s pusztán eszközül szolgálnak annak a szellemnek plasztikai kifejezésére, amely Szent Ferenc tanításából áradt szerteszéjjel. A legtöbb közvetlenséggel Szent Ferenc szelleme rendjének elterjedése nyomában a festészetben érvényesül, aminthogy a Szent lelkében, egyéniségében is a festői felfogás volt az uralkodó. A festő szemével nézte Isten csodás világát, látta teremtményeit, hüvelyezte ki arcuk vonásaiból az emberek érzéseit, indulatait, rejtett szándékait. Beszédei, Isten dicsőségére szerzett énekei, a festői képek egymásba olvadó és elbájoló láncolatai. Híveinek, tanítványainak róla szőtt legendáiban szinte egymást érik a festő ecsetére kínálkozó motívumok, a hol mozgalmas, hol színpompás, napfényes vagy borús hangulatú képek, pár vonással is rendkívül szemléltetően megfestett természeti háttérrel. Életének nem egy drámai, vagy természetfölötti eseményét, mint például Krisztus szent sebeinek áttételét szinte csakis ecsettel lehet művészi módon megörökíteni. S merőben újszerű felfogása Istenről, teremtményeiről, a bensőség s az érzések mérhetetlen gazdagsága, mely szavaiban és tetteiben lüktet, újszerű, vallásos felfogása, amelynek hatása alatt az évszázadokon át hagyományossá vált keresztény ikonográfiának is át kellett alakulnia, mindez elsősorban a festők lelkét és képzeletét ragadta meg.