Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XXVII. Szent Ferenc és a művészet. Irta: Divald Kornél

gai sorsú közönséges emberek verejtékező homlokkal túrták a földet, vágták az erdő fáit, a városi polgárság éjt nappallá összetéve dolgozott műhelyeiben a mindennapi kenyérért s jóformán csak vasárnap Isten házában pihent meg s kényszerű vándorlásain kívül legfeljebb nagy ünnepkor lépte át a város kapuját, tért a szabadba friss levegőt szívni. A természet szépségeivel szemben sokáig szinte vak volt az emberiség. A virágos rétet, a hegyeket, folyókat, a tavak vizét, az előkelők is elsősorban csak mint kedvteléseik gyönyöröket nyújtó színhelyét becsülték. Az eget ostromló hegyek zordon fensége, SZENT FERENC DICSŐSÉGE. (Giotto) AZ ASSISI-I „SZENT FERENC BAZILIKA" ALSÓ TEMPLOMÁBAN. az erdők misztikus csöndje és homálya megborzongatta mindnyájuk szívét. A gonosz búvóhelyét látták ebben s mestereik az ott bujkáló vadállatokban, a levegőégben ívelő madarakban is többnyire a gonosz jelképét, megszemélyesítőjét rettegték. S a jámbor lelkeknek intő jeléül Isten teremtményeinek túlzottan eltorzított faragott képei a templomokat is megtöltik. Clairvauxi Szent Bernát már száz év előtt felháborodással fakadt ki a világnak ilyen torz módon fantasztikus felfogása ellen, de Szent Ferenc volt az első, aki Isten és teremtményei iránt táplált határtalan szeretetével való mivoltában szívébe zárta a nagy mindenséget s még az általa megszelídített vérengző farkast is testvérének nevezte el. Assisi Szent Ferenc elfogulatlan természetszemlélete istenes tanításával együtt rohamosan hódított s különösen hazája mestereit ragadta el, még pedig olyannyira, hogy