Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XXV. Olasz ferences költők. Irta : Dr. Várady Imre

tisztelete lelkesítette, ez adta kezébe a tollat s nem a költői hivatás érzése. Azok közé a franciskánusok közé tartozott, akik a nép közt élve, jól tudták, hogy a tömegek szívéhez a képzeleten át vezet a legrövidebb út s amennyire erőiktől tellett, a jó ügy érdekében s alapítójuk kívánsága szerint a giullare szerepét is szívesen vállalták. Jacopone da Todi is, a legkiválóbb Krisztus e jámbor hegedősei között, csak a ferencesek darócruhájának fölvétele után lett költővé. A latin himnusz helyébe lépő lauda, mely a XIII. század vallásos rajongásának sajátos terméke és az umbriai flagelláns mozgalmak hatása alatt vált különösen népszerűvé, az ő költészetében érte el fejlődése tetőfokát s lett a személytelen vallásos népénekből egy mély és szövevényes egyéniség kifejezőjévé, mely a mellett, hogy a kor általános lelki képét tükrözi, sajátos vonásainál fogva is figyelemre méltó. Az olasz irodalomtörténetet épen ezért nemcsak nyelvi, műfaji és kultúrhistóriai szempontból érdekli régóta Jacopone da Todi, hanem mint a vulgáris irodalom első zárt, tisztára a honi talajban gyökerező költői egyénisége is. Az umbriai Todi városkában született a Benedettiek előkelő családjából, valószínűleg 1230-ban vagy nem sokkal előbb. Az alsófokú iskolák elvégzése után jómódú apja a kor leghíresebb olasz egyetemére, Bolognába küldte, ahol pár éven ái jogot tanult s a fényűző, tivornyáiról és erkölcstelenségéről hirhedt bolognai diákélet élvezeteibe merült el, majd mint a jogtudományok doktora visszatért szülővárosába és ügyvéd lett. Kevély, önös, hiú és pompaszerető ember volt, aki mellett szép és istenfélő felesége is látszólag teljesen a világi örömöknek élt. Történt azonban, hogy valami ünnepség alkalmával leszakadt egy erkély, melyet zsúfolásig megtöltött az előkelő todii asszonyok sokasága és maga alá temette Messer Jacopo feleségét. Mikor a kétségbeesett férj haldokló hitvese segítségére sietett és kibontotta drága ruháit, mélységes megdöbbenésére durva ciliciumot talált alattuk. A jó asszony váratlan halála és lelki tisztaságának e beszédes tanúsága teljesen megtörte Jacopo könnyelmű szívét. Amint kétségbeeséséből magához tért, felébredt lelkiismerete, borzalommal tekintett vissza eddigi vétkes életére és tökéletes bűnbánat költözött belé. E naptól fogva csak Krisztusban akart élni. Felhagyott eddigi foglalkozásával, lemondott minden világi tisztességről, vagyonát elosztolta a szegények között s a vezeklők hitvány zsákcsuhájába öltözve, egyébre sem gondolt többé, mint hogy minél jobban megalázkodjék az emberek előtt. Szenvedélyesebben kereste a testi-lelki sanyargattatást, mint valaha az érzéki élvezeteket. A nyomorultak között a legnyomorultabb akart lenni, szomjazta az emberek megvetését a csúfságot, a szégyent, mert ezt nehezebb elviselni, mint a szöges ostor csapásait. A legbizarabb ötletekkel keserítette el a család jóhírnevére féltékeny hozzátartozóit és ejtette kacagó ámulatba vagy undorította el magától a kis város lakosságát. Hol Öszvér-nyereggel meztelen hátán, ielkantározva és négykézláb jelent meg a nép között, hol meg olvasztott gyantával kente be testét és színes tollakban fürdött meg, mielőtt öccse lakodalmas házába állított be. Mindenki hóbortosnak tartotta, a gyermekek Jacoponenak csúfolták s gonoszul kihasználták angyali türelmét, a felnőttek pedig szolgai munkára fogták néha, vagy ugratásával szórakoztak. Tíz esztendőn át élt így s féktelen lelke a végletes önmegtagadásnak sokszor inkább