Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XXV. Olasz ferences költők. Irta : Dr. Várady Imre

bércet-völgyet Rómától Spanyolországig, mint csak eggyel is találkozni a sátán e csatlósai közül. Kígyók, sárkányok és baziliszkusoktól hemzseg a pokol földje, amelyen át a bűnöst a halál fejedelme elé hurcolják. Ez előbb jéghideg vízbe vetteti, melyben egyetlen nap egész esztendőnél hosszabbnak tetszik, majd meg fénytelen lángok közé dobják, hogy menten a jégbe vágyik vissza szegény. Aztán Belzebub jön érte, az alvilág szakácsa s mint a malacot, roston sütögeti, sóval meghinti, ecettel és epével öntözi s ha elkészült, Lucifernek kedveskedik vele. Ennek azonban nem ízlik a falat, visszaküldi a renyhe szakácsnak, hogy pirítsa meg jobban és addig süsse, míg porhanyóbbá lesz, sőt akkor se küldje vissza többé, hanem hagyja megérdemelt kínjai közt mindétig a roston. De Fra Giacomino nemcsak az ördögfiak kegyetlen szorgoskodásának ügyes megelevenítéséhez ért, nemcsak a testi kínok rajzával tudja hallgatóit megfélemlíteni, vagy — ha jónak látja — hahotára fakasztani, hanem a lelki szenvedés kifejezésére is sikerült olyan képet alkotnia, mely még a mai olvasóra sem téveszti el hatását. Az alvilág rémségei közepette apa és fiú találkoznak egymással. Sorsukért egymást teszik felelőssé. »Átkozott legyen tested-lelked, - mondja a fiú apjának, — mert te neveltél a rosszra. Bottal verted belém, hogyan kell megcsalni szomszédot és barátot.« »Azért tettem csak, — válaszolja az apa, - mert túlságosan szerettelek. Miattad hagytam el Istent és vetemedtem rablásra és uzsorára- Tornyos kastélyokat és palotákat, erdőket és szőlőket azért szereztem, hogy te kényelmeskedj bennük. Átkozott légy édes szép fiam, amiért megfeledkeztem Isten szegényeiről, kik éhen-szomjan pusztulnak el az út szélén.« Es a két kárhozott dühösen birokra kél, mintha meg akarnák ölni egymást s ha tehetnék, foggal marcangolnák és felfalnák egymás szívét. Ezt a víziót nem a hagyományból vette át Fra Giacomino. Úgy született meg a kora bűneitől eliszonyodott jámbor barát lelkében és félelmetes tanulsága a féktelen önzésben tobzódó hatalmasoknak szól. A dantei énekek e szerény praeludiumai mellett a XIII. század vallásos elbeszélő költészetének egy másik emlékét is franciskánus írónak tulajdonítja sok valószínűséggel az irodalomtörténet. Címe »La giostra delle virtu e dei vizj«*) és ötvennyolc élénken rímelő stancában Jeruzsálem és Babilónia népének háborúját írja le ugyancsak a Szentírás és az egyház atyáinak hitelére hivatkozva. Az egyik város lakói az erények: hit, remény, szeretet, igazságosság, mérséklet, tisztaság és alázat vörös zászlók alatt, a kereszt jelvényeivel vonulnak harcba, a másikból a gőg vezetése alatt a bűnösök sereglenek fel s fekete lobogójukon hatalmas kígyó nyújtózkodik végig. Előbb nyílt mezőn ütköznek össze, majd pedig egy erősség birtokáért küzdenek váltakozó szerencsével, míg végre megjelenik a Szeretet, szétszórja a bűnök hadát, az erények pedig győztesen térnek vissza a szent városba diadalünnepet ülni. A zavaros szerkezetű allegória színtelen, bőbeszédű előadásában csak ritkán akad egy-egy elevenebb menetű, némi alakító készségre valló strófa. Szerzőjét az erények ') Monad id. m. 481—484. 1.