Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XX. A ferences missiókról. Irta: P. Schrotty Pál O. F. M

Miután Isten nevét kinai nyelven megfelelő kifejezéssel nem lehet visszaadni, azért a Tien Tschu szót, az Ég ura, melyet a keresztények régi szokás alapján is használat által megszenteltek, meg lehet tartani. Ellenben elvetendők Tien, az Ég és Schong, a legmagasabb, a Császár. Ezeket a neveket tartalmazó táblákat a templomokból el kell távolítani. Az ősök tiszteletére vonatkozólag meg van tiltva a keresztényeknek, hogy az ősök emlékének szentelt helyeken megjelenjenek és ott áldozatot mutassanak be. Hasonlóképen tiltva van az ősök neveit hordó kis táblácskák előtt való bármiféle tiszteletnyilvánítás, mert ezek babonás cselekmények, mint azt gondos kutatások megállapították. A Konfucius-kultuszban azonban a keresztényeknek semmi módon és semmi körülmények között részt venni nem szabad. Hogy mily nagyarányú mozgalmat váltott ki a rítus-vita, bizonyítja legjobban az a körülmény, hogy XI. Kelemennek ez a határozott állásfoglalása sem volt képes azt elfojtani. A Szentszék kényszerítve érezte magát arra, hogy új követet küldjön Keletre, ami Mezzabarba alexandriai pátriarka személyében meg is történt. 1721-ben a püspökökhöz és missionáriusokhoz intézett átiratában használt nem-korrekt kifejezések azonban, amelyeket a pekingi püspök 1733-ban kiadott két körlevélben tovább terjesztett papjai és hivei között, ismét elmérgesítette a helyzetet. De már 1735-ben XII. Kelemen elvetette a pekingi püspök körleveleit, anélkül azonban, hogy Mezzarbarba magyarázataival szemben állást foglalt volna. A nagy pápának, XIV. Benedeknek kellett jönnie, hogy ezt az ijesztő arányokat öltött százéves ritus-vitát az 1742-ben kiadott, minden eddigi határozatot összefoglaló »Ex quo singulari« kezdetű híres bullájával végre teljesen megszüntesse. Az oknyomozóilag gondolkodó történetíró könnyen konstruálhat magának képet azoknak a most szemünk előtt lepergett külső történelmi tényeknek forradalmi hátteréről. Az emberi szenvedélyek fékezetlen egymásra törését, a nemzetiségi gondolat értékének túlhajtását, az egyéni hiúság diadalrajutását, a tudományosság gőgjét, a rendi érdekeknek az Egyház érdekeivel való összetévesztését, az igazságnak egy egyén, egy rend számára való kizárólagos lekötéseért folytatott küzdelmet látja ott a lelki, a gondolati harcok kiáltó, véres színeiben maga előtt elvonulni. Gyarlóságunk, szűkrekörözöttségünk, elégtelen lelki voltunk, szóval az emberi nyomorúság minden tragikuma egy rakáson! Fájó érzést, rezignációt, haragot és idegességet válthat ki belőlünk ez a keserű tény, ha arra a sok jóra gondolunk, melyet ez áldatlan vita szörnyű következményei elfojtottak a lelkekben. Még ma is tanúi vagyunk, mint hullámzik ez a fájó, haragos, ideges érzés-keverék egyes könyveken, melyek ezzel a kérdéssel foglalkoznak. Ide tartozik P. Huonder S. ]. »Der chinesische Ritenstreit« c. írása is, melyről szerzőjének tagadhatatlan ügyessége dacára, még a legjobb akarattal sem lehet elmondani, hogy előbbre viszi ezt a fájó ügyet a béke és a teljes megértés útján. Miért ne ismernők el, hogy a régi rendeknek, a dominikánusoknak, franciskánusoknak, ágostonrendieknek és kármelitáknak, továbbá a lazaristáknak és a párisi szeminárium kongregációjának is voltak érdemei és tapasztalatai és hogy ezeknek a Rendeknek érdemes tagjaiban is éppen úgy lángolt az igaz hit tiszta tüze, mint a Jézustársaság tagjaiban?! Jónál, a legjobbnál egyebet ők sem akartak.