Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XX. A ferences missiókról. Irta: P. Schrotty Pál O. F. M

részbe küldött 120 franciskánust, 70 dominikánust és 10 hieronymistát. Amerikának első püspökei mind a ferencrendből kerültek ki. Maga a szimpatikus Izabella királyné támogatta ezt a törekvést legjobban, amit végrendeletének megindító szavai is bizonyítanak: »Mikor a Szentszék az Óceánnak azon országait és szigeteit, melyeket mi fölfedeztünk, nekünk átengedte, legfőbb gondunk volt, az ottani népeket, hitünknek megnyerni.« Ha valószínű is, hogy Kolombus első felfedezési útján franciskánus nem volt jelen, biztos, hogy 1493-ban véghezvitt második útján ferences is elkísérte és pedig De la Duela János és Cosin János, belga laikus testvérek, kiket meleg barátság fűzött az indiánusok híres védőjéhez, Las Casashoz, ki később belépett a dominikánusok rendjébe. 1500-tól kezdve egymásután újabb és újabb missionárius csapatok vonultak az amerikai missióba. »Minden tartomány és őrség küldjön néhány testvért,« írták az ottani missionáriusok az általános főnökhöz. A missionáriusokkal szaporodtak az új keresztények és a bevándorlottak is úgy, hogy már 1501-ben a hierarchia fölállításáról tárgyaltak. A meghódított szigetek első püspöke Garcia de Padilla volt; az amerikai kontinensnek pedig Johannes de Quevedo. Mindkettő a ferencrend tagja. A nyugatindiai szigetekből Mexikóba hatoltak be a ferencesek Cortez nyomán. Híresebb missionáriusok Johannes Couvreur testvér, ki mint párisi egyetemi tanár lépett be a rendbe, később különösen Quatemalaban és Honduraban áldásosán működött és 1525-ben éhínségben ott el is pusztult, és a nagy érdemű Petrus de Gent, laikus testvér, kinek csodás missionáriusi tehetsége rendkívüli szimpátiát biztosított neki úgy, hogy Mexikó második érseke egy alkalommal azt mondotta: »Nem én, hanem Péter testvér Mexikó érseke.« Testvéreivel írásra, olvasásra és mesterségekre tanította a bennszülötteket, a templomoknak és iskoláknak százait építette. Halála után, mely 1562-ben következett be, majd minden faluban ott találták a képét és sokan szenteknek kijáró tisztelettel hódoltak neki. Említenünk kell itt még Mexikónak első érsekét, a híres Franziskus Johannes Zummaraguát, kinek befolyása még Chinában is érvényesült. Nagy egyéniségének egész valóját megtöltötte az a gondolat, hogy a hajdan oly nagy virágzásban volt kínai missiókat újból föl kell támasztani: a rendnek régi fényes kínai tradícióit fölvenni és Chinât a franciskánus missióstörekvéseknek középpontjába állítani. Ö már akkor is belátta, amit ma is mindenütt hirdetnek, hogy Chinának teljes megnyerése nélkül a katholikus missióstörekvés világügye mindig torzó marad. Már 1545-ben komolyan azzal a gondolattal foglalkozott, hogy elhagyja Mexikót és Chinába indul. E célból le is akart köszönni érseki méltóságáról. De épp oly kevéssé sikerült ezt neki keresztülvinni, mint Xavéri Szent Ferencnek, ki hét évvel később azzal a szilárd elhatározással indult Japánból Chinába, hogy nem fog pihenni, míg a mennyei birodalmat Krisztusnak meg nem nyeri. 1552. december hó 2-án azonban China közelében levő Sancia szigetén meghalt, mielőtt célját elérte volna. Zummaragua népének mindene volt; megvédte az indiánusokat a rablóhódítók támadásai és kifosztásai ellen úgy, hogy az »Indiánusok protektorának« nevezik. Templomokat emelt, iskolákat, kollégiumokat és kórházakat; ő állította fel Mexikóban az első nyomdát és mikor 1545-ben szörnyű járvány pusztított, melynek több mint 80.000 ember