Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XX. A ferences missiókról. Irta: P. Schrotty Pál O. F. M

Szent Ferenc saját életének és intézményének biztosította minden emberi alakulatnak legnagyobb kincsét, a földi dolgoktól való teljes függetlenséget. Ez a minden földi dologtól való függetlenség egyik főjellemvonása a ferences rendnek. Minden nagyobb cselekedetében, melyet a Rend hétszázados történetében mint kollektív egyén végbevitt, ez a Gondviselésben való feltétlen hit, lényeges körülményt képez. A ferencesek missiós történetében is, mely dédelgetett gyermeke volt mindig a nagy Rendnek, felfedezhetjük mindenütt a nyomait; ez nemcsak hajtóerejét képezte a ferences egyéniség abbeli törekvésében, hogy Krisztusnak meghódítsa az egész világot, hanem minden időben rugékonnyá tette a hatalmas aparátussal dolgozó nagy Rendet magát is, kinevelvén belőle azt az alkalmazkodó képességet, mely a ferences hithirdetési módszer formáit, az állandó változásnak alávetett idők követelményeinek megfelelően körültekintő okossággal, mindig beállította a nagy szent cél szolgálatába. De Ferenc még tovább ment. Az eddigi vallásos megnyilatkozásban még igen élénken domborodik ki az Isten és a teremtmények közötti dualizmus. Szent Benedek már belevonja az Istent dicsőítő liturgiái symbolizmus haláskörébe a mindenséget és ezzel némileg áthidalja a köztük való ellentétet; Ferencnél ki van egyenlítve az a dualizmus, amennyiben egész lénye megérzi, intuitive meglátja ezt a remek teremtő lelket, mellyel az Úr kiöntötte gondolatát és szeretetét a mindenség íölé és messze kitárva egész valójának benső világát, magába szívja örök lelki éhséggel annak a fönséges himnusznak eszméjét, melyet az összteremtés sziinetnélkül a Teremtő nagyságának bemutat. Páratlan költői lendülettel kifejezést ad ennek a nagy lelki ténynek minden szavával, énekével és cselekedetével. Újból megéli így is az Úrnak életét, ki minden teremtményben, a mezei liliomokban és a szürke verébben a mennyei Atya nagy szeretetének symbolumait látja. De itt sem áll meg. A teremtményekben nemcsak symbolumokat és hasonlatokat lát, hanem megtelve látja őket Istentől, az isteni életnek bizonyos fokát nézi bennük annyira, hogy testvéreivé, nővéreivé lesznek és mert ő az Isten gyermekének tudja magát és az összes teremtmények bizonyos értelemben Isten gyermekei, azért mindnyájan testvérek és nővérek. Nagy költői erővel megénekli ezt a halhatatlan »II Cantico di frate sole«-ban. Sokan igyekeztek már Ferencnek a mindenséggel való ezt az egyérzését elemezgetni és szóval is kifejezésre juttatni; tökéletesen csak Szent Bonaventurának sikerült ez, mikor mondja: In quacumque creatura latét ipse Deus. Ugyanezt a felfogást vallja, csak fokozottabb mértékben, embertársaira vonatkozólag is. Minden emberben, akármilyen helyzetbe állította is bele a Gondviselés, Krisztus testvérét látja és minél jobban közelíti meg önmagával való szüntelen küzdelme által a szegény, megvetett, szenvedő Krisztust, annál élénkebben lángol föl benne az általános embertestvériség gondolata. Ezzel az emberiség lelkiértékelési világába egy új közösségi gondolatot vet bele, melyben nem a célkitűzés az a tényező, mely az emberi társadalmat egyesíti, hanem a szeretet, a szíveket összekötő meleg, mindent átfogó testvérviszony mondja az első és utolsó szót. Át sem tekinthető ennek a felfogásnak jelentősége éppen a missió szempontjából, mert véleményünk szerint ez a felfogása az, amely elemi erővel roppantotta össze körülötte a »legolaszosabb szent« körül, kit a napsugaras, illatos umbriai hazáján kívül alig