Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)
XX. A ferences missiókról. Irta: P. Schrotty Pál O. F. M
uralkodó, inkább negatív jellegű aszkézis és vallási megnyilatkozás egy új célkitűzéssel, tudniillik a tanító, szenvedő és cselekvő Krisztus követésével positiv alakot nyert. Ennek az új gondolatnak teljes súlyát és nagy jelentőségét azonnal érezzük, ha fontolóra vesszük, hogy az aszkézis az ókor embere számára csak az élet átszellemesítésére szolgáló eszköz volt; szenvedésben, megaláztatásban, keresztben és halálban csak nehezen ismerte fel az istenség mindent irányító kezét. Ez fínom-fínom szálakban végighúzódik a keresztény ókor és középkor korai századain és ámbár a keresztesek ilynemű Krisztusbeállításának vonásai már a kereszténység első éveiben Szent Pálnál is felfedezhetők, mégis Szent Bernáton át a XII. század elején kezdenek markánsabban kidomborodni. Teljes fényében azonban csak Szent Ferenc nyomán ragyog fel e kép, ki lelket lehelt bele. Minden ízében korának gyermeke lévén, nagy lelke magábaszívta elsősorban ezt a döntő jelentőségű nagy értéket Krisztus Istenemberségéről és az őt jellemző fanatikus következetességgel az utolsó consequentiát is levonta belőle. Bevezeti a saját életébe a synoptikusok cselekvő, apostolkodó, szenvedő, szerető Krisztusát; ráhelyezkedik erre az alapra, megéli újból az Istenember életét és a saját és követői gondolkozásának, érzésvilágának zsinórmértékéül állítja fel. Szabályzatában ezt összefoglalóan így fejezi ki: »Regula et vita fratrum minorum haec est, sanctum Evangelium Domini nostri Jesu Christi observare.« Ez a körülmény érdekes színben tünteti fel Ferencet és jellegzetesen meghatározza Krisztushoz való viszonyát. A synoptikus evangéliumok jézusában nem a mennyei magasságokban trónoló Istent, a Pantokrátort, a mindenség Urát látja elsősorban, hanem a Deus Caritas est, a Szeretet Istenét, ki közvetlen közelségben van és akit a gyermek rajongó és gondolkodás nélküli szeretetével és a legtökéletesebb odaadás érzetével átkarol. Krisztus, az Istenember nagyságának tudata ugyan mélyen benne lángol a lelkében és állandóan kifejezésre juttatja is a legkülönbözőbb hasonlatok formájában, de ez a párhuzamvonás nem váltja ki belőle annyira a megsemmisülő hódolat érzetét, mint inkább lángralobbantja az izzó szeretetet, mely elsősorban önmagát emészti szünetnélkül Istenért. Mióta közvetlen szemlélődés révén az Istenember cselekvő, apostoli, lemondó, szegény életét és azt a körülményt, hogy Krisztus mindezt szeretetből cselekedte, megismerte, azóta lelkének megfékezhetetlen szeretete következetesen alakításra, cselekvésre tör benne és megállás nélkül hajtja, űzi az apostol szava szerint: » Caritas Christi urget nos«, hogy ő is azt tegye, amit Krisztus cselekedett értünk, hogy ő is tanítson, hogy ő is hirdesse az Isten országát, hogy ő is szegény, megvetett, keresztet szerető legyen, a szegény, megvetett, keresztet viselő Krisztus iránt való szeretetből. Szent Ferenc egyéniségének ezen alapvonásában — a minden áldozatra kész krisztusi szeretetben — látom a ferences missiós tevékenység legelőkelőbb forrását Szorosan összefügg ezzel a gondolattal éppen a synoptikus evangéliumokban plasztikusan kidomborodó tan az isteni gondviselésről, az Úrnak mérhetetlen jóságáról. Az a gondviselő evangélium, melyet Krisztus az apostoloknak szétküldetésük előtt elmondott beszédjében kifejtett, megragadta Ferenc lelkét is. Semmitek se legyen! Isten az Atya, az Úr Ő gondoskodik rólatok. Benne bízzatok! Mind olyan szavak, melyekkel